A kezdő istentiszteleten Simon Réka büki lelkésznő köszöntötte az Átrium színpad előtt összegyűlt tömeget. A büki közösség nagy örömmel és lelkesedéssel készült a fesztiválra, és a régóta várt találkozás végre elérkezett. Simon Réka megköszönte az előkészítés fáradságos munkájában való részvételt minden büki gyülekezeti tagnak, kiemelve, hogy a kihívás egyben áldás is volt a közösségük számára. 

A lelkésznő Lk 5,1–3 alapján prédikált. Igehirdetésében hangsúlyozta az összetartó munka és szervezés jelentőségét, hiszen ennek köszönhetően nyílik alkalom találkozni egymással és Jézussal is. A barátok és ismerősök közösségén túl mindenki Jézussal szeretne kapcsolatba kerülni a Szélrózsán, hiszen ő az, aki áldássá teszi a hetet. Azonban kiemelte, hogy ennek a lelki töltekezésnek a fesztivál után is folytatódnia kell. „Tárjuk ki a szívünket Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak, és hallgassuk őt úgy, mint akkor a Genezáreti-tó partján.”

A Szélrózsa lelki tartalmáért és mottójáért Molnár Lilla lelkésznő felelt. A mégis-kérdést a reggeli áhítatok Lukács evangéliumának ötödik fejezete alapján járták körül, kisebb átfedésekkel, de mindig új szemszögből megközelítve. Az esti alkalmak a prófétai elhívásokról szóltak, hiszen ezek azok a pillanatok a Bibliában, amikor a leghangsúlyosabban megjelenik a „mégis”. Az emberi gátoltság és kicsinység ellenére Isten mégis cselekedni tud elhívottjain keresztül. 

Torma-Hasza Mónika, a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség másodlelkésze csütörtök reggel Lk 5,8-10 alapján hirdette isten igéjét. A kezdő istentisztelet témája a találkozás volt, csütörtök reggel a lelkésznő az Istennel való találkozás utáni önvizsgálatra és bűnbánatra helyezte a hangsúlyt. 

Luther azt mondja a gyónásról, hogy annak két része van. Az egyikben megvalljuk bűneinket, a másikban a feloldozást úgy fogadjuk a gyóntatótól, mint Istentől magától, ezért ne kételkedjünk abban, hogy Isten általa megbocsátja a bűneinket. Bár Péternek megragadó találkozása volt Jézussal, mégsem volt teljesen tisztában azzal, hogy kicsoda az, aki beszél hozzá. Amikor felismerte, félelem lett rajta úrrá. Nemcsak egy mester állt már előtte, hanem egyedüli Ura. Jézus tükröt tartott elé, amelyben Péter saját kicsinységét ismerte fel, és ez térdre kényszerítette. Nem volt más lehetősége, mint várni a feloldozó szavakat: Ne félj! Amikor felismerjük az életünkben azt, hogy kicsoda is Jézus Krisztus, akkor ismerjük meg igazán önmagunkat. Szembetalálkozunk saját esendőségünkkel, kicsinységünkkel, és ebben az elesettségben és térdre borulásban fedezzük fel, hogy neki nem a megfelelésünk kell, nem azt várja tőlünk, hogy minél jobbak és jobbak legyünk, hanem azt, hogy bízzuk rá az egész életünket, merjünk naponként a bűneinkkel is elé állni, nem megfutamodni. Aki elfogadja, hogy kevés ahhoz, hogy bűnei terhétől megszabaduljon, az megtapasztalja a csodát, hogy egyedül a feltámadott Krisztus tudja elhordozni minden vétkünket, fájdalmunkat, kísértéseinket. A csütörtök reggel kérdése az volt, hogyan folytatódik az életünk a Jézussal való találkozás után. Mesterként tekintünk rá, aki fontos dolgokat csinál, vagy személyes Megváltónkat ismerjük fel benne? Mert az igazi bűnbánatot mindig a kegyelem felragyogása szüli bennünk.

Csütörtök este Koczor Tamás, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze és a Budapest-Ferencvárosi Evangélikus Egyházközség lelkésze szólt a megjelentekhez. 2Móz 3,11 és 4,1.10 alapján a kifogások és saját keresztjeink kerültek szóba, valamint az ember bűne, miszerint Isten akar lenni. Mózes történetében megjelenik az a paradoxon, hogy Istent képviseli, az ő hangja lesz Egyiptomban, szinte Istent játszik. A bűn egyik szegmense az, hogy az ember Isten akar lenni, csakhogy Mózes története mögött ott van Isten, és ez az, ami megszenteli. Mózes feladata elsőre lehetetlennek tűnik, de Istennel meg tud valósulni. Keresztényként az a hihetetlen küldetésünk van, hogy legyünk Isten arcává ebben a világban. Méltatlanok vagyunk rá, de ő képessé tud tenni a feladatra. Pál azt írja, hogy a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését. Az Isten fiai pedig mi vagyunk.

Péntek reggel Vancsai József, a Győri-Nádorvárosi Evangélikus Egyházközség lelkésze beszélt Lk 5,4-7 alapján. Péter elhívási történetének közepén ott van az a bizonyos „mégis”. Vancsai József szerint ehhez a szóhoz kell egy bizonyos szintű élettapasztalat, amikor hiszed, tudod, hogy minden ráció ellenére megtörténhet a csoda. Az a csoda, amely mindenkit megmozdít. Ahogyan Jézus is minden racionalitás ellenére vállalta a keresztet. 

Az evangélium erejével látszólag értelmetlen utasításoknak engedve, látszólag értelmetlen lépéseket teszünk meg. Péter történetében nem a rekordmennyiségű hal kifogása a lényeg. A szükségletek meglátása és megelégítése a cél, hogy lássa a leendő tanítványt, akire aztán az egyházát is építeni kívánja, hogy szükség van az evangéliumra, mert sokan vannak nagyon mélyen. Olyan mélyen, ahonnan nincs más, ami kihúzhatná őket, csak az evangélium. De pontosan ebben a mélységben megtapasztalható a kegyelem, a hívó és elhívó szó. Élni Krisztus közelében, a friss levegőn, kivetve hálóinkat, és ezzel felhúzva másokat is. 

Péntek este Pethő-Udvardi Andrea, az Őrimagyarósdi Evangélikus Egyházközség lelkésze beszélt Jónás próféta története alapján az engedelmesség és engedetlenség kérdéséről. Jónást Isten egy olyan küldetéssel bízta meg, amelyről ő nem akart tudni vagy hallani. Bár végül engedelmeskedik neki, de Ninive megtérését nem fogadja boldogan, még akkor is dacol Istennel. Feltehetjük a vádló kérdést: Semmit sem tanult a hal gyomrában? Azonban így mi is az ő helyében találhatjuk magunkat. Nem szívesen beszélünk a bűnről, pedig Istenkövetésünk alapja a bűnbánat. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz az Isten.” Úgy tűnik, hogy Jónás a hal gyomrában ezt a bűnbánatot még nem élte át, de valami történt. Jónás maga is képtelen volt a bűnbánatra, Isten mégis őt használta fel Ninive megmentésére. Mégis megkegyelmez, mégis megszabadít, mégis alkalmassá tesz. Ha ezt Isten mégis megteszi, akkor nekünk mégsem kell elfutnunk.

Szombat reggel Baranyayné Rohn Erzsébet, a Kőszegi Evangélikus Egyházközség lelkésze beszélt Lk 5,5 alapján az elindulás megvalósításáról. Péter miért bevállalós egy olyan helyzetben, amelyben nem borítékolt a siker? – tette fel a kérdést.  A kihívások mindig motiválnak, felpörgetnek, és ezekre szükségünk is van. De általános tapasztalat az is, hogy hajlamosak vagyunk megtorpanni előttük. Mi van, ha mégsem sikerül? Éppen ezért izgalmas kérdés az, hogy Péter miért nem hátrált meg.
„Semmit” nem fogtunk, de „mégis” kivetjük a hálókat.  A semmi bénító és nyomasztó állapota életet szülhet. „A te szavadra” – ez azt jelenti, hogy Jézus erősebb, mint a semmi. Mindig van holnap, nem a semmivel és bűnnel fejeződik be a mi történetünk sem.

A szombat esti záró áhítatot Molnár Lilla lelkésznő tartotta. Az utolsó napon az esti koncert és az áhítat helyet cseréltek, így segítve a felkészülést a vasárnapi záró istentiszteletre. A lényegi kérdés az volt, mi történik a Szélrózsa után, amikor folytatódnak a szürke hétköznapok. 1Kir 8,26-27 alapján a lelkésznő arról beszélt, vajon hogyan vonjuk bele Istent az életünkbe. Isten mégis otthonra lel a mi kis tökéletlen közegünkben. Annyira más, mint az ember, mégis hozzáférhető. Mennyire távol van, és mégis közel!

A záró istentiszteleten Pongrácz Máté, a Kaposvári Evangélikus Egyházközség és a Szélrózsa találkozó lelkésze hirdette Isten igéjét Lk 5,4-5 alapján. Péter helyett a mellette álló személyekre irányította a gyülekezet figyelmét, különösen Jánosra. János kívülállóként hallgatja Jézus és Péter párbeszédét, ami annyira megragadja, hogy ő is csatlakozik a tanítványokhoz. Pongrácz Máté itt azokhoz szólt, akik az események külső szemlélőinek érezhették magukat a Szélrózsán, Jánoshoz hasonlónak. Biztatta őket, hogy az üzenet nekik is szól, mindenkinek helye van a tanítványi körben. „Nyissuk ki a szívünket, tárjuk ki a lelkünket, és hagyjuk, hogy az örömhír hasson. Szakadozni kezdenek a hálók, és hatalmas csodát élhetünk át, amelyről korábban álmodni sem mertünk, és hátrahagyunk mindent Jézusért.”