Amikor az ókorban valaki hosszú útra indult, nem tudott magával vinni túl sok élelmet és vizet. A szabadban aludni pedig szintén veszélyes volt a vadállatok miatt, de a rablók miatt is. Ha egy városba vándor érkezett, az ókor világának egy alapvető erkölcsi követelménye volt: hogy az idegent, a vándort valaki befogadja. Mindezt ellenszolgáltatás nélkül, sőt ilyenkor a házigazda – mai kifejezéssel élve – kitett magáért. Ábrahám például ezért vendégeli meg Isten küldötteit. Az angyalok a vendéglátás végén átadják az örömüzenetet az örökös megszületéséről.

Mai, elidegenített világunkban már sokszor a családok se látják egymást vendégül. Lassan az ösztönünk is tiltakozik valakinek a befogadására.

Trapéz, a macska kinyávogta magának a vacsorát. Nyílik a konzerv, és a kis húsgolyóknak nekilát az éhes állat. A felénél tart, amikor felemeli a fejét. Érez valamit. És valóban, megjelenik a szomszéd macska, és megáll néhány méterre. Trapéz már nem eszik olyan gyorsan. Fel-felemeli a fejét. Nézi a riválist. Majd egyszer csak megáll az evésben, arrébb megy, és a maradéktól néhány méterre megáll. A vendég bátortalanul indul a tál felé, majd nekilát. 

Egy idős lelkészről mesélték régen, hogy amikor a vasárnapi ebédhez készülődő család nyugalmát a csengőszó megzavarta, természetes módon indult ajtót nyitni a váratlan érkezőnek. Majd csak hangosan beszólt a konyhába: „Édesem! Önts még egy bögre vizet a levesbe, vendégünk érkezett.” Vannak családok, akik mindig plusz egy főre terítenek, hiszen nem csak szóban („Jövel, Jézus, légy vendégünk…”), de valóságosan is várják az Úr jelenlétét.

A remete egyszer az erdőben meglátott egy héját, aki éppen húst vitt a fészkébe, melyet aztán kis darabokra szakított, és nemcsak a saját fiókáit etette meg, hanem egy sérült varjúfiókát is. A remete csodálkozott, hogy a héja megetet egy ilyen kis varjút, és azt gondolta: „Isten küldött nekem egy jelet. Ő még a kis sérült varjúfiókát sem hagyja el. Ő még a héjának is megtanította, hogy etetnie kell egy másik, árván maradt, sérült madarat. Isten minden teremtményének megadja azt, amire szüksége van. Nem akarok magam miatt aggódni többé! Isten megmutatta nekem, mit kell tennem. Nem gondoskodom többet élelemről, Isten majd gondoskodik rólam is.”

Így is tett. Leült az erdőben, nem mozdult el a helyéről, csak imádkozott. Három nap és három éjjel nem evett, nem ivott, csak imádkozott. A három nap után annyira legyengült, hogy a kezét sem tudta felemelni. A nagy gyengeség miatt elaludt. Álmában megjelent egy angyal. Az angyal összevonta szemöldökét, és azt mondta: „A jel valóban neked szólt. De azért, hogy megtanuld utánozni a héját!”

Ezek a kis példatörténetek olyan tanulságot helyeznek a szívünkre, amelyre bármilyen hitű, humánus, tisztességes ember szívből rábólint. Keresztény hitünkben azonban még ennél is mélyebbről fakad a vendégszeretet forrása. Az ugyanis, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az ő gondviselő, irgalmas szeretetét képviseljük és éljük a világban. Úgy, mint akik magunk is vándorok és vendégek vagyunk földi életünk útján, akik a vndéglátó Atya vendégszeretetéből élünk. 

„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid 13,2)

Ámen.

Elhangzott 2018. június 11-én a Kossuth Rádió Erős vár a mi Istenünk! című műsorában.