Milyen nehéz őket magukat látni! Saját személyiségjegyeiket, jellemvonásaikat – és nem azokat, amelyeket mi tulajdonítunk nekik, amelyekkel mi ruházzuk fel őket, vagy amelyeket mi várunk el tőlük. És milyen nehéz rajtuk keresztül önmagunkkal szembesülni – önismereti tréning szempontjából a párkapcsolat/ házasság még csak a beugró szint a gyerekneveléshez képest.

Őket akarom látni, és közben magamat látom; pontosabban azt a „nyomot”, amelyet én hagyok rajtuk. Mint ahogyan a próbafülkék neonfényében lelepleződnek, egyszersmind fel is nagyítódnak a hibák (ebben a sajátos térben sajnos jellemzően inkább a testi előnytelenségek és nem a csinos részletek válnak hangsúlyossá a tükörben…), úgy veszem észre én is rajtuk keresztül a gyengeségeimet.

Nem elég, hogy másolnak és utánoznak, de ráadásul még a hamisságon is rajtakapnak, és az igazságot is szomjazzák, ezért sem lehet stikában (sem) bort inni és közben vízről prédikálni. A „mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?” dilemmától eltérően a mindennapjainkban viszonylag egyszerű eldönteni, kinek a viselkedése, hangulata befolyásolja a másikét. Ja, hogy azért mufurcok, mert én is az voltam velük? Azért kiabálnak, mert én is felemeltem a hangom? Azért nem bírnak nyugton ülni és rám figyelni, mert én is ide-oda szaladgálok és csapódom a feladatok között, és azért nem jönnek, válaszolnak azonnal, ha szólok, mert én is megvárakoztatom őket? És fordítva: ha én kiegyensúlyozott vagyok, akkor ők is azok, ha én nem problémázom valamin, akkor ők sem, ha én megőrzöm a nyugalmam, akkor ők is előbb visszatalálnak a sajátjukhoz.

A legtöbbször miattuk „bök a lélek”. (Hát milyen anya az olyan, aki ébredés után két perccel már azt várja, mikor lesz végre újra csend és béke?!) Meglehetősen ritkán veregetem meg a vállam, hogy milyen jól csinálom, annál többször rovom meg magam, hogy már megint mihez nem volt türelmem. Sokszor döbbenek meg, hogy milyen indulatok lakoznak bennem, vagy kapom magam azon, hogy már megint a más miatt érzett dühöm, haragom „csapom le” rajtuk.

Mindig megfogadom, hogy legközelebb máshogy lesz – aztán a következő alkalommal újfent megállapítom: milyen nagy a lépcsőfok a valamit meglátni vagy megcselekedni között…

xxx

Anya és szülő – kvázi ellentétpárként járta körül ezt a két szót egy bő tíz évvel ezelőtti EvÉlet-jegyzet. És bár akkor még nemhogy gyermekeim nem voltak, de még az édesapjukat sem ismertem, előre megrémültem attól a feladattól, hogyan fogom ezt a két minőséget összebékíteni. Az anya mint szerető, támogató, babusgató felnőtt jelent meg a cikkben, míg a szülő a népszerűtlen intézkedések kivitelezője. „Melyik hozzáállást képviselem majd én?” – tűnődtem, és előre féltem, hogy a keményebb, negatívabb színben feltüntetett szülői attitűdök jönnek majd ki belőlem.

Pedig a valóságban – a gyakorlat igazolja – ez a két szerep kéz a kézben jár, és elválaszthatatlan egymástól. Mint ahogyan egyidejűleg képes vagyok falra mászni tőlük vagy épp torkig lenni egynémely lépésüktől, és közben mégis dagadni a büszkeségtől, hogy mi mindenre képesek, milyen ügyesek, okosak, talá- lékonyak. Mert csinálhatnak bármit, és történhet bármi, ők – Anna, Lilla és Emma – az én lányaim!

xxx

Végtére is mindenkinek arra a bizonyosságra van a legnagyobb szüksége, hogy szerethető, és van is, aki szereti őt. Egyre gyakrabban jut eszembe az, amit az Úr az épp megkeresztelkedő Jézusra tekintve így fogalmazott meg: ő „az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,17b).

Gyönyörködöm én is a gyermekeimben, a külső szépségükben (mert hát ők a legszebbek, nekem-nekünk mindenképpen) éppúgy, mint a jószívűségükben, önzetlenségükben, szorgalmukban, éleseszűségükben, testvériségükben. (Mondtam már, hogy ránk ütöttek?)

És különösen is gyönyörködöm bennük azokban a helyzetekben, amelyek valamiképpen hasonlítanak arra, amelyben az Úr az előbb idézett elragadtatott kinyilatkoztatást tette. Amikor az utcán sétálva váratlanul feltekintenek az égre, és integetnek a mennyei Atyának. Amikor vacsorához ülve nálunk is előbb kulcsolják össze két kezüket az asztali áldásra. Amikor azt hallom a gyerekszobából, hogy „istentiszteleteset” játszanak, vagy amikor azt látom, hogy otthonosan mozognak a templomban. Vagy épp amikor a „hol voltam, amikor még nem születtem meg, és nem voltam bent még anya pocakjában sem?” kérdésen töprengve arra jutnak: „Isten hasában”…

xxx

„Anya, én akkor is szeretlek, amikor épp nem vagyok benne a szívedben” – súgta oda nekem Lilla elalvás előtt egy ízben. Bárcsak mindig mindhárman éreznék – és bárcsak minden feléjük irányuló reakcióm azt tükrözné –, hogy onnan soha, de soha nem tudnak kiesni!

xxx

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2018. május 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.