− Családja, gyerekei számára írta meg életrajzát, amelynek első kötetéből igen boldog, békés gyerekkor rajzolódik ki a két világháború közötti Magyarországon.

– Csodálatos volt a gyerekkorom. Orvos édesapám mellett édesanyám a háztartást vezette, velünk volt, nevelt bennünket, nővéremet és engem. Békés, szép életünket a háború tette tönkre.

– A gödöllői Öreg-hegyhez fűződnek a legszebb gyermekkori emlékei.

– Számomra még most is nagyon fontos Gödöllő. Nagyapám 1936-ban vett egy telket az Öreg-hegyen, egy régi szép házzal. Nyarainkat mindig ott töltöttük. Felnőttkorunkban is szívesen jártunk oda gyerekeinkkel, unokáinkkal és dédunokáinkkal is. Közelünkben volt egy nagyszerű strand, a Blaha Lujza fürdő. A medence mellett volt teniszpálya, „sportcentrum”, kabinsor, vendéglő, bérelhető nádfödeles bungalók, tekepálya, pingpongasztalok, parkoló és biciklitároló is. Mindez szépen parkosított, tágas területen. Sajnos a strand már nem működik. Örömöm, hogy a gyülekezetünk minden május 1-jén telkünkön tart csendesnapot. Ilyenkor a kertben álló kereszt körül Bence Imre lelkészünk áhítatát hallgatjuk, sokat éneklünk. Közösségépítő alkalom ez, amikor a gyerekek kedvükre hancúroznak, a felnőttek pedig jót beszélgetnek. 

– Hová járt iskolába?

– Elemibe a X. kerületi Simor utcába – ma Vajda Péter utca –, most is megvan a nagy piros épület. Utána a Széchenyi István Gimnáziumba kerültem, az Elnök utcába. Nem sokat tanultunk, mert hol szénszünet volt, hol légiriadó. A háború után az ötödik osztályt Budán, a Baár–Madas-leánygimnáziumban folytattam, sok szép leány között. Ez a gimnázium nyílt meg először a háború után Budán. Pestre nem tudtunk átmenni, mert a németek felrobbantották a hidakat. A rendkívüli helyzetre való tekintettel ideiglenesen elfogadták a koedukációt. Egészen más lelki tartalmú iskola volt ez, mint a Széchenyi. Amikor ideiglenes hidakon lehetőség nyílt Pestre menni, a koedukáció megszűnt. A gimnázium utolsó két évét a Lónyay utcai református gimnáziumban végeztem, ott is érettségiztem.

– Visszaemlékezéseiben nagyon érzékletesen, képekkel gazdagon írja le, hogyan zajlott az ostrom. Az ön családját is megviselték az események?

– A Vár aljában laktunk, a Batthyány utcában. Karácsonykor mentünk le a pincébe, és február közepén jöttünk fel. Hihetetlen gondjaink voltak az élelmezéssel és a vízzel. A víz beszerzése életveszélyes volt a szinte állandó szovjet aknatűzben. A vízcsapok mellett ott feküdtek az áldozatok, még kezükben tartották a kannájukat. Nehéz idők voltak.

− Kamaszként hogyan tudta ezt feldolgozni?

– Édesapám romok között, lövöldözés közben is járt sebesülteket kötözni. Mindig rettegve vártuk haza. Nagyon féltettük nővéremet és édesanyámat. Öregnek álcázták magukat, hogy ne vegyék őket észre a nőkre vadászó orosz katonák. Én, furcsa módon, valahogy mint kívülálló éltem át a rettenetes napokat.

– Hogyan szereztek élelmiszert?

− Volt valamennyi tartalékunk, és sokat ettünk babot meg céklát. A krumpli hamar elfogyott. Az élelem beszerzésére új lehetőség nyílt, amikor Buda és környéke orosz kézre került. A közeli falvakba mentünk „cserélni”: ruháért marharépát, krumplit, hagymát, néha lisztet is kaptunk cserébe. Egyszer édesanyámmal Solymárra gyalogoltunk, amikor egy orosz katona lovas kocsijával megállt mellettünk, és invitált, hogy szálljunk fel. Nem kis félelemmel fogadtunk szót, de végül alaptalan volt a félelmünk. Elvitt bennünket vagy hat kilométerre, aztán kedvesen intett, hogy szálljunk le: megérkeztünk a falu határába.

– A nagyszülei hol élték át az ostromot?

– A bombázások elől Budapestről a gödöllői házba mentek, ott élték át a nehéz hónapokat. A zabráló orosz katonák sok értéküket elvitték. Egy alkalommal a kamrába zárták őket, hogy nyugodtan „dolgozhassanak”. Szerencsére egy régi máktörő is volt a kamrában, azzal nagyapám szétverte az ajtót, így tudtak kiszabadulni.

– Egyházi intézményekben végezte középiskolai tanulmányait. De végül mi vitte a teológia felé?

– A budavári gyülekezetben Sréter Ferenc volt a lelkész, aki igehirdetésével a fiatalokat is megtérésre hívta. Az ottani ifjúsági körben kaptunk olyan indíttatást, hogy teológiára menjünk. Öten indultunk a gyülekezetből Sopronba. Szüleink nagyon aggódtak, mert 1948-ban a lelkészi pálya nem látszott biztos pályának. Mi nem hagytuk magunkat lebeszélni. 1948-ban negyvenketten kezdtük a teológiát.

– Mind az öt budavári teológus végzett?

− Közülünk csak ketten, Zsigmondy Árpáddal jutottunk el a végszigorlatig. Hárman más pályára mentek.

– Említene néhány nevet az évfolyamtársai közül?

− Csak azokat sorolom fel, akikkel most készülünk a vasdiplománk átvételére: dr. Cserháti Sándor, Fehér Károly, dr. Gémes István, Kinczler Irén, Kovács Pál, Pintér János, Pintér Károly, Szita Istvánné Bérczi Margit, Takácsné dr. Kovácsházi Zelma, dr. Zsigmondy Árpád.

– Hogyan emlékszik vissza a teológiára? Milyen volt akkoriban ott tanulni?

– Csak az első három évet töltöttük Sopronban, mert – nyilván politikai indíttatásból – a teológiát Pestre költöztették, elvették egyetemi rangját. A soproni évek nyugodtak és szépek voltak, de Pesten már nagyon zaklatottá vált a helyzetünk. Egyik helyről a másikra kellett költöznünk. A könyveket inkább cipeltük, mint olvastuk. A politikai helyzet is élesedett, sok probléma volt.

– Hol kezdte a szolgálatát a felszentelése után?

− 1953-ban a csepeli templomban szentelt fel Vető Lajos püspök. Először Székesfehérvárra kerültem segédlelkésznek, Nagy Tibor lelkész mellé. Mivel ott nem volt szolgálati lakás, a fehérvárcsurgói filiában, a régi tanítói lakásban kaptam helyet. Én voltam a kis gyülekezetnek az első lelkésze, aki a faluban lakott. Ez a szolgálati évem mély nyomokat hagyott bennem, gyönyörű év volt.

– Milyen volt a kapcsolata Nagy Tibor lelkésszel?

− Melegszívű, megértő ember volt, aki mindenben segített. Nem beosztottként, hanem testvérként fogadott. Lelkipásztori szeretete és diakóniai elkötelezettsége példamutató volt számomra. Szelíden tanácsolt, és támogatta önálló elképzeléseimet.

– Fehérvárcsurgó után Budapest következett.

– Váratlanul ért áthelyezésem a Deák téri gyülekezetbe. A Deák tér akkor kritikus helyzetben volt: Ordass Lajos püspököt fogsága után hallgatásra kényszerítették. Keken Andrást is elmozdították lelkészi állásából. Dezséry László püspök Hafenscher Károlyt megbízott lelkésznek nevezte ki a gyülekezetbe, aki hitével és hűségével biztosította a gyülekezet fennmaradását. Vezetése mellett alakult ki egy nagyszerű munkatársi közösség, amelynek Gémes István, Nagy Erzsébet – Pintér Károlyné – mellett egy éven át tagja lehettem.

– A teológiának mely területei álltak különösen közel önhöz?

− A Deák téri segédlelkészévem után úgynevezett egyéves, belföldi ösztöndíjas voltam. Mivel akkor külföldre nem lehetett menni, ez jó lehetőség volt a továbbképzésre, de messze volt a mai disszertációktól és doktori képzéstől. A dogmatika területén a koinonia és a societas, az egyházi és a társadalmi közösségek kapcsolatáról írtam dolgozatomat mint ösztöndíjas.

– Merre vezetett az útja a Deák térről?

– 1956-ban Budavárba kerültem segédlelkésznek. Közben megnősültem, Glazewski Márta számtan–fizika szakos tanárnőt vettem feleségül, akivel már hatvannégy éve élünk nagy boldogságban és hálaadásban. 1961-ig voltam a vári gyülekezetben. Szolgálatomban az ifjúsági munkára tettem a hangsúlyt, ez az akkori politikában nem aratott nagy tetszést. Felfigyeltek rám, és kihelyeztek Vas megyébe, Kissomlyóra. Akkor már két gyermekünk volt. Egy kofferrel a kezemben indultam új szolgálati helyemre, ahol a segédlelkészi szobában volt a szállásom. A kissomlyói fizetésemből sorkoszt mellett sem tudtam magam eltartani, nemhogy a családot. Feleségem azonban hősiesen helytállt. Tanári munkája mellett egyházfimunkát vállalt a gyülekezetben, hogy ki tudja egészíteni a családi költségvetést. Szorult helyzetemben Vető püspökhöz fordultam, aki azzal utasított el, hogy csak az Állami Egyházügyi Hivatal [ÁEH] rendeletére tud máshová helyezni. Elmentem tehát az ÁEH-hoz, ahol azt mondták, hogy a segédlelkész elhelyezése a püspök kizárólagos joga, ebbe nem szólnak bele. Így számomra nem volt más lehetőség: polgári állást kerestem. Ez sem ment könnyen, mert amikor egy-egy hirdetésre megjelentem, és kiderült lelkészi múltam, az volt a válasz, hogy sajnos már betöltötték az állást.

– Milyen munkát keresett?

− Mindenfélét. Először nyomdáknál próbálkoztam, mert ott mégiscsak betűkkel dolgozhattam volna. Másutt is kísérleteztem, de sikertelenül. Végül a munkaerő-közvetítő hivatalhoz fordultam. A Kőbányai Gyógyszerárugyárba kaptam „beutalót”. Öt évet töltöttem ott, először mint segédmunkás. Közben elvégeztem a vegyipari technikumot, így már jobb körülmények között, technikusként dolgoztam tovább. Érdekes volt a gyárban. A környező falvakból sok szerencsétlen, kisemmizett parasztember is járt oda dolgozni. Sokat tanultam tőlük.

– Lehetett arról beszélni, hogy önnek milyen hitbeli meggyőződése van?

– Lehetett.

– De vigyázni kellett, gondolom…

− Nem kellett. Munkatársaim külvárosi proletárok voltak, de nem kommunisták. Inkább megbecsülést kaptam, mint bántást. Amikor jelentkeztem a gyárba, a beutaló ellenére sem akartak alkalmazni, félve attól, hogy klerikális propagandát fogok folytatni. Nehezen ment a felvétel, végül a munkaügyis azt kérdezte: „Mondja, maga mit tenne az én helyemben?” Mire azt válaszoltam, hogy „munkásállamban adnék munkát annak, aki dolgozni akar”. Ezzel a mondattal aztán a kőbányai gyógyszergyárnak a „büntető- üzemébe” kerültem. Gumicsizma, darócruha, gumikesztyű, gázálarc, állandó kinti munka következett. Nehéz volt a három műszak, öt év után annyira belefáradtam, hogy megpróbáltam más állás után nézni. Egy hirdetésben a Magyar Tudományos Akadémia Immunológiai Kutatóintézetébe kerestek vegyésztechnikust. Ott is „kísértett” a lelkészi múlt, mégis felvettek. Ez volt a hatodik év egyházi szolgálat nélkül.

– Majd ismét fordulatot vett a pályája.

– Isten csodájának és Váradi Lajos esperes segítségének köszönhetően 1967-ben visszakerültem a budavári gyülekezetbe. Ott folytattam, ahol abbahagytam. Persze a hat év kiesés nem olyan volt, mint egy külföldi stipendium. Sokat tanultam, de mást, mint amit könyvtárakban tanulhattam volna.

– A vegyészet mennyire állt önhöz közel?

– Semennyire, de megtanultam.

– De meg is szerette az idők folyamán?

– Tulajdonképpen igen. A kutatóintézetben egy orvos asszisztense lettem. A kísérletek között volt sok idő, amikor beültem a könyvtárba, és olvastam. Ha nem kerülök vissza az egyházi szolgálatba, lehetséges, hogy jelentkeztem volna biológusnak valamelyik egyetemre. Megérintett a biológia tudományának a szele.

– Miután visszakerült Budavárba, érezte, hogy vissza kell fognia magát az ifjúsági munka területén, ha maradni akar?

− Én mindig teljes szabadságban éltem. Az ember ezt legfőképpen a szószéken érzi, meg látogatások alkalmával. Nem korlátoztam magamat az ifjúsági munkában sem. Amennyit tudtam, annyit végeztem. Semmiféle korlátba nem ütköztem, vagy nem hagytam magamat korlátozni.

− Mi következett a budavári évek után?

− 1990-ben mentem nyugdíjba, aztán még tíz évig a Fébé Diakonisszaegyesületnek voltam a vezetője Túrmezei Erzsébettel. Ez is nagyon szép időszak volt.

– A rendszerváltás után jártunk ekkor… Az egyesület újraindítása után ön volt az első Fébé-lelkész.

– Túrmezei Erzsébettel indítottuk újra az 1951-ben felszámolt Fébét. Negyven év kiesés után nagyon sok problémával és feladattal küzdöttünk meg. Túrmezei Erzsébet nélkül nem is lehetett volna ezt a szolgálatot újraindítani. Sok nemzetközi kapcsolata mellett itthon is megbecsült, jelentős személyiség volt.

– Hogyan találták meg a régi diakonisszákat?

– Megvoltak a névsorok. Ezek a kedves diakonisszák mindig is tartották egymással a kapcsolatot. Persze hivatalosan nem tudtak összejönni, de a születésnapok ürügyén havonta találkoztak. A feloszlatás után borzasztó sorsuk volt. Egyik napról a másikra kikerültek az utcára. Legtöbbjüknek nem volt végzettsége. Igen nehéz helyzetben voltak, de kibírták. Túrmezei Erzsébetnek van egy profetikus verse, Csak alagút a címe. Egyszer Piliscsabára utazott vonaton, és amikor a vonat alagútba ért, a sötétben egy kisgyerek elkezdett sírni. Anyukája így vigasztalta: „Ne félj, ne sírj, csak alagút.” Túrmezei Erzsébet ezt hallotta, és versében a Fébé szolgálatára alkalmazta: „Csak alagút!” Hosszú volt az alagút, negyven év. De aztán kivilágosodott.

– Miként kezdték a munkát az újrainduláskor?

− A negyvenévnyi idő alatt nem volt utánpótlás, de az idős gárda hihetetlen lelkesedéssel próbált valamit tenni. Ez kezdetben sikerült is. Az egyik legszebb eredmény, hogy a mátrai Bagolyirtáson külföldi anyaházak segítségével felépült egy templom, a hozzá kapcsolódó üdülőrésszel. Gyülekezeti csoportok, cserkészek, többgyermekes családok és idősek találtak itt testi-lelki felüdülést. Herzog Csaba, a Fébé másik lelkésze szépen vezette ezt a munkát. A kezdet másik jelentős eredménye, hogy dr. Gadó Pál vezetésével Piliscsabán, a Fébé régi üdülőjének területén felépült mozgássérült fiatalok számára egy tizenkét lakásos otthon.

– És amióta a Fébétől eljött, mivel foglalkozik? Hogyan telnek a mindennapjai?

− Elkezdtem kisebb füzeteket összeállítani régi igehirdetéseimből, oly módon, hogy az igehirdetések mellé irodalmi és képillusztrációt teszek. Ez a munka kitölti napjaimat. Eddig már vagy ötven ilyen kis füzet jelent meg. Másik feladatomat teológiai évfolyamunkkal kapcsolatos teendőim adják. Könyvet állítottam össze aranydiplománk átvételének alkalmára évfolyamtársaink önéletrajzával. A gyémántjubileumra Vallomások naplementekor címen született meg egy kisebb kötet nyugdíjas éveinkről. Most készülünk a vasdiplomára, ezzel kapcsolatban Vallomások pirkadatról címen életünk első húsz évéről számolunk be. A számítógépes munka mellett a gödöllői kert ad mindig sok örömöt és sok munkát. De családomról is hadd szóljak. Három gyermekünk, tizenegy unokánk és tíz dédunokánk ad örömöt mindennap. Feleségem különösen sokat foglalkozik a dédunokákkal. Ez tölti be az életünket. Hálás vagyok az Istennek, mert gyönyörű életünk van.

– Annak ellenére, hogy kalandos és gyötrelmes volt olykor?

– Annak ellenére vagy mindezzel együtt. Soha nem éreztem azt, hogy valami tragédiában élnék. Sem a gyárban, sem Kissomlyón. Az Úristen hordott bennünket a tenyerén, és annyi gyönyörű élménnyel, szeretettel találkoztunk életünk során, hogy azt nem is lehet elmondani.

– Ha belegondol abba, hogy hat évig nem szolgálhatott, és egészen más dolgot kellett csinálnia, akkor sincsen csalódottság önben?

– Úgy éreztem, hogy ezt beépítette a Jóisten az életembe, ezzel is gazdagított, és sok olyan élményt adott, amit másutt nem kaptam volna meg.

– Volt-e olyan ige, amely végigkísérte az életét?

– Volt. Még a menyasszonyomtól kaptam. Politechnika-órán fűrészelt ki és gyalult meg egy kis fatáblát, otthon zöld ceruzával ráírta ezt az igét: „Buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban.” [1Kor 15,58] 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2018. május 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.