Most, hogy nagy nehezen megérkezett a csodálatos tavasz, és egyre több lesz a zöld, mi is felébredünk téli álmunkból. A márciusi havazás még egyszer megmutatta, milyen szép, mikor minden fehér, de aztán április 1-jén ezt szívből és lélekből is érezhettük, láthattuk a feltámadás ünnepén. Idén igazán kiböjtöltük. Aztán a hirtelen jött meleg feledtette a tavasz virágzó báját, és már rögtön a nyár perzselte sokak csupasz vállát. És most, hogy kinézek az ablakon, ismét borult az ég, és kis enyhet hozott az őszi idő. Négy héten belül szinte az összes évszakot testközelből tapasztalhattuk. Ennél sűrűbben talán csak Vivaldi tudta bemutatni az évszakok váltakozó szépségét. Mert azért ez, ugye, csodáslatosan szép.

Amint csodálatos a teremett világ tapasztalati valóságán túl az is, ahogy az ember benne alkot és él. Ezt a szépséget legutóbb most szombaton tapasztalhattuk meg, mikor a dunaújvárosi evangélikus templomba a Budapesti Fesztiválzenekar barokk együttese hozta el hozzánk a szépséget. Az együttes szakmai vezetője az a Midori Seiler, aki a fenti Vivaldi-remekműben is az első hegedűs. A világ egyik legismertebb és legszebb hegedűművésze. Egy japán zongoraművész és egy bajor zongoraművésznő lánya. Salzburgban nőtt fel, és többek között Végh Sándor növendéke is volt. Nálunk J. S. Bach két kantátáját hallhattuk (Selig ist der Mann, der die Anfechtung erduldet – BWV 57 – és Ich will den Kreuzstab gerne tragen – BWV 56). Bach lipcsei éveiben komponálta ezeket a műveket, és az istentiszteleteken szólaltak meg először. Isten igéje és a muzsika szépségének csodálatos harmóniája ez. Felemelő és minden nyomorúságot feledtető ez a szépség. Kár, hogy nem tapasztalhatták meg még többen!

A szépség azonban nem ingyen terem. Azt sokaknak alázattal munkálni, szolgálni kell. Ha csak a szépségbe szeretnénk belezuhanni, akkor is van feladatunk. Passzív, külső szemlélődőként vagy hallgatóként nem lehet azt a magasságban megcsodálni. Meg kell azt mélységében ismerni, időt kell hozzá rendelni, és nekünk, magunknak is ott kell lenni. Felszínes világunk nem akarja, hogy ilyen áldozatot hozzunk, hiszen a szépséget is kisajátítani szeretné, és annak tulajdonságát is maga határozná meg. Isten teremtett világa és a benne szabadon alkotó ember azonban annyi szépséget hordoz, hogy azt fel sem tudjuk fogni. Ráadásul ez a fogalom olyan gazdag, hogy belőle mindenkinek jut bőven. Szép egy téli hegycsúcs vagy egy nyári búzamező. Csodálatos az ezerszínű ősz vagy a rügyfakasztó tavasz. Szép egy fiatal lány arca, de ugyanígy megható, mikor a nagymama ráncolt mosolyát láthatjuk. Szép, mikor egy csapat eljut a döntőig, de ugyanígy elismerésre méltó a küzdelem akkor is, ha nem jut a dobogóra. Mindenben meglelhető az a szépség, amely az életet és az örökkévalóságot hordozza. Egy valami szükséges ehhez: odaszánt szív és idő. De megéri.

A magasztos és misztikus pillanatok megmaradnak és az örökkévalóságba mutatnak. Amint a feltámadás hajnala is titokzatos, de a megtért szív számára maradandó és üdvös. A szépség így mégsem mulandó, noha a felületes szemlélődő és a lármáktól megsüketített hallgató csak azt tapasztalja, hogy kopott, kiment a divatból és unalmas. Valójában a felszín alatt megannyi szépség és kincs van, mely kiapadhatatlan. A teremtett világ bár kizsákmányolható, számos természeti kincset bányászhatunk és elégethetünk, de a lélek szépsége érinthetetlen. Éppen ezért Isten szépsége sem egzakt. Úgy és annyi formában jelenik meg és szól hozzánk, hogy abból mindenkinek bőven jut és marad. Ez az érzés ad erőt a művészeknek, hogy valamilyen formában ezt megragadják és egy pillanatra ábrázolják, és ez áll nekünk is rendelkezésünkre, ha szívünket és időnket erre szánjuk. Legyen szó egy versről vagy regényről, klasszikusról vagy slágerről, festményről vagy fotóról, teljesen mindegy, csak szánjunk és áldozzunk rá mi is, mert semmi sincs ingyen, mert a szemlélődőnek és a hallgatónak is dolga van vele – nem beszélve az Alkotóról…
„Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” (Zsolt 139,14)