Ötszáz esztendővel ezelőtt, 1517. október 31-én a wittenbergi Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, a „Szentírás doktora” 95 kritikus tételével megkezdődött a reformáció, a keresztyén hitnek Isten Szentlelke általi megújításának folyamata. A reformáció az alapokhoz tért vissza. Ahhoz a négy „sola” („egyedül”) elvhez, amit így fogalmaztak meg a reformátorok: egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Jézus Krisztusért van utunk az Istenhez, amit egyedül a Szentírásból ismerhetünk meg. A reformáció tehát szüntelen visszatérés Jézus Krisztus evangéliumához. Németh Mihály úgy fogalmazott: a reformáció nem csupán egy ötszáz éve végbement történelmi esemény, hanem szüntelen, ma is és a jövendőben is végbemenő folyamat: az egyháznak szüntelen reformációra van szüksége. Azt kívánta: a maglódi istentisztelet ezt a folyamatos reformációt szolgálja: gyülekezeteink és személyes életünk megújulását.

Bálint Klára református lelkipásztor szintén Pál apostolt idézte prédikációja elején, a Luthert is inspiráló levelet: „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: »Abbá, Atyám!«” (Róm. 8,15) Az emberek a lényeget tekintve ötszáz éve is olyanok voltak, mint mi. Keresték a biztonságukat, mint mi. Szükségünk van a biztonságra: fedélre, megélhetésre, tartalékra, egészségre, szeretteinkre. Szükségünk van belső biztonságra is. Semmi sem természetes ebben a világban.

A középkor embere, ahogy a mai is, tudta, az igazi biztonság Isten: ahonnan jöttünk, és ahová tartunk. A középkor embere, talán még a mainál is sokkal inkább tudta: a végtelenből jövünk, és a végtelenbe megyünk, e végtelennek pedig csak kis karcolata földi életünk. Előtte, az örökkévalóságban Istennél voltunk, és hozzá is tartunk. Ezért foglalkoztatta Luthert is, hogyan juthatunk Istenhez, biztonságot adó szeretetéhez közelebb. Ez mégsem matematika: nem akkor jutunk a mennybe, ha több „piros pontot” kapunk életünkben, mint „feketét”. De nem is üzlet, mint Luther korában kezdték hirdetni: nem lehet megvásárolni a kegyelmet. Luthernek megadatott, hogy a Bibliát olvasva ráébredhetett, nem bibliai alapú a sok-sok akkori „tanítás”. Annak kell lenniük. Ezért szólt Luther nagy igazságairól az istentisztelet.

Prédikációja végén megköszönte a katolikus testvéreknek, hogy közösen ünnepelnek a protestánsokkal: Maglódon együtt élünk a szeretetben. Akiket összeköt az Atya-Fiú-Szentlélek mindannyiunkban buzgólkodó szeretete. A szeretetben nem vitatkozunk, nem döntjük el szkanderrel, kinek van „igaza”. Semmit nem tehetünk azért, hogy Isten szeressen bennünket, mert nem a tetteink alapján szeret, hanem – szeret. Úgy, ahogy vagyunk, annak ellenére, amilyenek vagyunk. De e fölötti örömünkben már tehetjük a jót. Városunkban is olyan fantasztikus emberek élnek, akik hálából, szeretetből akár a gyülekeztükben, akár a nagyobb közösségben teszik a jót, mert csordultig van az örömük.

Bálint Klára hálát adott azért, hogy az együtt ünneplő protestáns és bármilyen felekezethez is tartozó testvérek mindnyájan megérthetik: nap mint nap szükségünk van a reformációra, és a Szentlélek által meg is újulhat az életünk. Sokfélék lehetünk, de a saját életünkben is szüntelen megújulásra van szükségünk.