Augusztus 14., hétfő. Az indulás napján mindenki jókedvű, kíváncsi és bizakodó. Huszonhét utas, akiknek az útja most néhány napra összefonódik egymáséval és az erdélyi reformáció történetével, az erdélyi protestáns templomok életével, nagy egyéniségek életművével. Méltó felütés Károli Gáspárra és Sylvester Jánosra már az első nap emlékezni – szülőhelyükön –, hiszen ki tudja, nélkülük milyen nyelven beszélnénk széles e hazában. „Azki zsidóul és görögül és vígre diákul / Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul.” (Sylvester János: Az magyar nípnek, ki ezt olvassa)

A nagybányai festők képeiről jól ismert sárga torony aha-élménye már csak a nap ráadásának tűnik, amikor rákérdezünk az evangélikus templom oltárterítőjére. Tudniillik, hogy miért piros. „Mert mi liturgikus színeket használunk” – hangzik a válasz. „Hiszen akkor zöldnek kéne lennie” – így mi. „Hát nem a reformációt ünnepeljük egész évben?”

Augusztus 15., kedd. A koltói kastély falain már nyoma sincs a Jókai emlegette Velázquez-, Guido Reni-, Murillo- és Gentileschi-képeknek, a „vad gróf”, Teleki Sándor gyűjteményének. A hely szellemén azonban ez mit sem csorbít, hiszen itt a szoba, ahol Petőfi és ifjú hitvese a mézesheteket töltötte, levélrészletek igazítanak el a híres szerelem részleteiben, és az egykori somfa sarja alatt ma is ott a kőasztal, amelyen a magyar irodalom közel harminc fontos verse született.

Egy másik evangélikus költő búvóhelyét is felkeressük: a Radnai-havasok alatt a gyalogút tele van a napsütésben csillogó kövekkel, a völgy pedig az egykori gazdag nemesfémbányászat romjaival. Itt, az Ünőkő tövében, Radnaborberek utolsó házában, az alacsony kis padlásszobában írta Reményik Sándor legszebb – földi és égi távlatot nyitó – tájverseit.

Besztercén késő délután nem könnyű templomkulcshoz jutni. Megtudjuk, hogy a hatalmas templom nyugati felét a gyülekezet eladta az önkormányzatnak. Koncerteket tartanak, és kilátóként mű- ködtetik a tornyot. Liftet építettek bele. Keleti oldalában folynak az istentiszteletek – amíg van, aki hallgassa. Egyelőre „áll az Úristen temploma”.

Estefelé Harina egyetlen, negyedrészt szász lakosánál hiába kopogtatunk a templomkulcsért. A fehérre meszelt, kéttornyú templom előtt állva megrendülten énekeljük: „Erős vár a mi Istenünk…” A jobb napokat látott jáki, lébényi templom közeli testvére évek óta üresen áll, diadalívén Luther legismertebb koráljának első sora hirdeti: ha a világ leomlik is, Ő megmarad. Erősnek, várnak.

Augusztus 16., szerda. Szászrégen – hozzácsatolták az egykori Magyarrégent is. A református templomban nemcsak tekintélyes méretű Luther-rózsa van kifaragva, hanem a karzat aljára minden erdélyi református és jó néhány más felekezetű templom képét is felfestették. A maguk módján így tiltakoztak az 1988- ban bejelentett településszisztematizálási, azaz falurombolási terv ellen. A város hatalmas gótikus evangélikus templomában ér az újabb megdöbbenés. A jóképű fiatal lelkész vagy nyolc környékbeli településre jár, ahol korábban önálló parókiák működtek. Rengeteg a hittanos: magyarok, cigányok és a maroknyi szász maradék. Ő maga kitelepült szászok fiaként Münchenben végzett, aztán hazaszólította az Úristen. Eszembe jut az erdélyi szászok jellegzetes hímzett falvédőjének felirata: „Siebenbürgen, süsse Heimat” (Erdély, édes otthon).

És Erdélyben vannak sokan mások, akik az Úr embermegtartó munkáját szolgálják. Ilyen a felsősófalvai református Gagyi házaspár. Manyika tizenöt évvel ezelőtt kapott elhívást Böjte Csaba testvéren keresztül, azóta eteti, tanítja, vigasztalja, szereti a falu szegény gyermekeit. „Kiszereti belőlük a jót.” Férje pedig kétkezi munkával javítgatja a házat, építi a csűrt, gondozza a kertet. Amikor a történeten megdöbbenve és elfogódottan átadjuk adományainkat, a szokásos formulával köszönik meg: „A Jóisten pótolja vissza ezerszeresen!” Ha a reformáció akadálymentesítés, hát ők mai reformátorok. 

Augusztus 17., csütörtök. Az árkosi az első unitárius templom az úton. Kapuja felett a Dávid Ferenc címeréből alakí- tott unitárius jelvény a galambbal és az önfarkába harapó kígyóval. Némi keresgélés után – láthatóan piszkos munkáját félbehagyva – megérkezik a falu mindenese, helytörténésze, Bálinth Zoltán, aki eredetileg asztalos. Benedek Elekkel ért egyet: „Csak az a valamirevaló egész ember, kinek könnyű a toll és nem nehéz a kasza.” Bálinth Zoltán fiatal ember, de egy tábla tanúsága szerint 1998 óta gyűjti a falu és a környék néprajzi tárgyait, a régi paraszti élet történeteit, és építi már a magán-falumúzeumot. (Ahol többek között éppen háromszázhatvanöt vasaló és tizenkét vaskályha is látható.) Nemcsak az erődtemplom történetével ismertet meg minket, de a titokba is beavat: minél pontosabb évszámot mond, annál hihetőbb, amit mesél. Hogy volt itt akkora földrengés, hogy a falak repedésén egy galamb beröpült, „röpült egy kört, és ki es röpült”. S hogy 1930 táján, amikor felújításra szorult az istenháza, nem kellett összeistápolni az uniót, hogy újra lehessen építeni. Mindent megismerünk a guzsaly, a sulyok és a szűr szerepéről az udvarlásban és a lánykérésben, megtudjuk, miért praktikus, hogy a széktámlákat megfordítva jelezhetik a házastársak, hogy haragban vannak (és miért cserélik hamar vissza, ha jön a szomszédasszony), és azt is, hogy mitől modern ez a kis múzeum (tudniillik mozgó lépcsőn lehet felmenni). Már meg sem lepődünk, hogy hősünk egy szekérhúzó versenyt is megnyert a közelmúltban: negyvenkét kilométerre húzta el a saját szekerét. Hiába, az unitáriusok kemény legények! Úgy elmegy itt az idő, hogy az útitervben szereplő illyefalvi csodáról (gyermekotthon, háziipar, üzlet) – amelyet Kató Béla református püspök még parókus lelkészként hozott létre – csak az autóbuszban hallhatunk.

Augusztus 18., péntek. Erdély egyik legszebb szárnyas oltára Höltövényben – az egykori szász templomban – áll. Bár remek, dolgos emberek éltek itt évszázadokon át, egykori leírója szerint ez szerzett dicsőséget a falunak. A hitet különböző- képpen megélő evangélisták, a passió Jézusának fennkölt nyugalma és a pribékek elszánt gonoszsága, a tobzódó színek és a 15–16. századi német grafika emlékei sokatmondó egységben hirdetik a felírt evangéliumot: „Sic Deus dilexit mundum, út filium suum unigenitum daret, út omnis, qui credit in eum, non pereat, sed habeat vitam aeternam. Jon. 3.” („Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” [Jn 3,16]) És a leglényeget a világ üdvözítőjeként megjelenő Krisztus felett: „Christus triumphans” (Győzedelmes Krisztus). Orbán Balázs jegyezte fel azt a legendát, miszerint: „[A csíkmenasági oltár] az Höltövény templomából a reformatiókor kidobatott; egy menásági szekeres arra menvén, az oltáron levő szüz Mária szobor felkiáltott: »vigy engem falud templomába«, mit ez meg is tett. Nem akarom én ezen hitrege mysticismusát bonczolni, de ha amaz oltár valóban Höltövényből került oda, akkor Höltövény igen gazdag lehetett ily régi szárnyoltárokban, mert templomában még ma is van egy igen szép, a menaságinál jóval nagyobb szárnyoltára…” Akárhogy volt is, a kései utódok hálásak lehetnek azért, hogy a reformáció idején ez az oltár – sok más szász példához hasonlóan – nem dobatott ki a templomból.

Brassó főtere és főtemploma is szolgál meglepetésekkel. A huszonnyolc évvel ezelőtt szétlőtt belváros ma hangulatos, barátságos arcát mutatja: szépen felújított házak, sétálóutcák, virágözön és teraszok között bóklászunk. A rettentő szuveníripari portékák mellett már ízléses ajándéknak való tárgyak is kaphatók. A Fekete-templom falai egyre világosabbak. A kimerítő vezetés nemcsak az épületről, hanem a gyülekezetről is szól: az állam két alkalmazottat fizet a turistaforgalom kiszolgálására, a további hatvan állást a gyülekezet tartja fenn. Honterus szobrának intve indulunk a Keresztyén-havasra, ahonnan a hegyláncok fölött és a hatalmas ég alatt körbenézve értünk meg valamit abból: micsoda nagy dolog, hogy nekünk még a hajunk szála is számon van tartva. Lefelé, a Pojánán betérünk a kis román ortodox fatemplomba, ahol éppen keresztelőre készülnek. Két szerpap hozza a vízzel teli keresztelőmedencét. Meghitt egység Istennel-emberrel. Nem hideg tumultus, hanem akolmeleg, ahogy Pilinszky érti.

Evangélikus testvéreknél találunk szíves fogadtatásra a Tízfalu egyikében. Esti istentiszteletre vagyunk hivatalosak Barcaújfaluba. A déli kapun lépünk be a templomba, szemben, a karzat mellvédjén felirat fogad: „Aminémű mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek, valamit akartok azért, hogy tselekedjenek az emberek tiveletek, azont tselekedjétek ti is azokkal, mert ez a törvény és a Próféták.” (Lásd Mt 7,2.12) Vajon hányan fordultak sarkon az elmúlt évszázadokban, és mentek előbb elrendezni atyafiaikkal bajos dolgaikat, mielőtt az Úr házába léptek volna?

Augusztus 19., szombat. Ez a nap a szász templomok napja: Segesvár, Almakerék, Berethalom, Nagysink. Mindegyik önálló történet, önálló tanulsággal. Ami fájó, az a közös szál: a lutheránus szászok egykor virágzó társadalmának visszavonhatatlan pusztulása. Ami hitükről beszél: a pompás, hatalmas középkori templomok, amelyek a reformáció után is jobbára megmaradtak eredeti formájukban, hiszen a közösségek identitásához ugyanúgy hozzátartoztak, mint az új hitvallás vagy az anyanyelven olvasható Szentírás.

Segesváron egy turizmusdiplomás fiatalember mesél a vártemplomról, a vá- rosról ízes magyar nyelven. Almakeréken német házaspár fogad a falfestményekkel telehímzett, virágokkal körbeültetett és fallal kerített templomban, ahol lassan hatszáz éve áll Mária – lábainál Apafi Mihály fejedelemmel és Klára asszonnyal – az oltár középképén. Derű a képeken, derű a kerten, derű az arcokon.

Berethalom erődjének katolikus tornya őrzi a vallási türelem korai meglétének bizonyítékát, fensége hirdeti az egykori gazdasági és politikai erőt és a püspöki székhely komolyságát. (Történt ugyanis 1525-ben, hogy lelkészét püspökké választották. Ő azonban nem költözött Nagyszebenbe, hanem a székhelyet helyezte ide. Itt is maradt vagy háromszáz évig.) Mondják, hogy a 20. század végén innen is sorban települtek ki a szászok, utolsónak a lelkész maradt. Amikor végleg elfogytak a hívei, bekopogott a református kollégához, beadta a templomkulcsot, majd ő is távozott.

Nagysink kopárságában, gazdátlanságában is magasztos, román stílusú bazilikájában áll az erdélyi reneszánsz egyik nagyszerű alkotása, a Tamás-oltár. Megrendítő látni, hogy Jézus milyen megértőn, természetesen, már-már szenvtelenül fogadja Tamás kétkedését, és vezeti gyengéden a kezét oldalsebéhez.

Mire Fogarasra érünk, ránk esteledik. A királyi, majd (református) fejedelmi birtok várát ezúttal nem vehetjük be, és a református templom kertjében nyugvó Árva Bethlen Katának is csak egy vállalkozó kedvű útitársunk adja át – a magas kerítésen átmászva – tiszteletünk jeléül a kis koszorút. Kata gyönyörű példája annak, hogy a hit, az Istenbe vetett szenvedélyes bizonyosság hogyan tud keserveinkből, szenvedéseinkből jót előhozni.

Augusztus 20., vasárnap. Reggelre elfelejtjük az este fáradalmait. (A panziók mulatozó és út menti zaját, egyszótsemértünkkáromkodását innen ajánljuk Emir Kusturica figyelmébe.) Ünneplőbe öltöztetett szívvel, kezünkben apró ajándékokkal indulunk Oltszakadátra. Erdélyi testvérgyülekezetünkkel huszonhat éve tartjuk a kapcsolatot: számos ünnep, találkozás, kirándulás, gyerektábor fémjelzi a közös utat. A jó ideje lelkész nélkül maradt, elárvult nyájnak nem könnyű a sorsa. Szép, Árpád-kori templomában otthonos a levegő, szeretettel teljesek a pillantások, szól az ősi erdélyi énekelt liturgia. Otthon vagyunk a tétova testvérek között is, és erősítjük egymásban azt a reménységet, amelyhez az elmúlt évek és Isten mindnyájunkat átölelő szeretete ad támpontot.

Gyulafehérvár fényes fejedelmi udvara már rég a múlté. Az István király alapította püspökség fenséges temploma azonban szilárdan állja az óhatatlan összehasonlítást az erdélyi ortodox egyház székesegyházával. A tér körülöttük kitágult. Feltárt és újjáépített várfalak fölött vezet oda az út. Van idő és hely rákészülni a csodára, amelyet a román kori székesegyház lenyűgöző geometriája és a benne nyugvók – Hunyadiak, Bocskai, Izabella királyné és a katolikus egyház „megállásszimbóluma”, Márton Áron – szelleme jelent.

Augusztus 21., hétfő. Torockón a már többször bevett Székelykő ezúttal nem adja magát. Hatalmas felhőkbe takarózva, esővel hárítja a csúcstámadást. Pedig két falubeli kutya is társul szegődik, hogy elijesszék a támadó pásztorkutyákat. A hátizsákba rejtett helyi szilvapálinka, az unitárius templom torockószentgyörgyi hímzései és a falumúzeum gazdag gyűjteménye ad némi vigaszt. Évszázadok gyászáról beszél az itt megőrzött piros ablakkeret. 1702-ben vonult be Torockóra Rabutin generális, aki kiraboltatta a házakat, ágyúval szétlövette a templomtornyot, és tizenkét embert végeztetett ki, akiknek a temetésén így szólt az unitáriusok hitvallása: „Elültetünk benneteket, gyermekeink, apáink, urunk, testvérünk, unokánk, barátunk, a birgejekbe [temetőbe], mint az igazság magvát, hogy belőletek nőjön ki, boruljon virágba az eltiport, de a sziklában újrafogamzott igazság fája. Senki se sírjon!” Senki sem sírt, sőt az asszonyok dacból pirosra festették házaik ablakkeretét. A vörös szín így lett Torockón a gyász színe. Torockó egyike azoknak a településeknek, amelyektől nem lehet végleg búcsút venni.

Tordán is szakad az eső, de a hatalmas, egykor gótikus katolikus templom előterében felidézzük a tordai országgyűlés és az erdélyi vallásszabadság Európát száz évvel megelőző történetét. Finn barátaink elismerően hümmögnek.

A kolozsvári Szent Mihály-templom előtt kiállítás vár. Az aradi vértanúk asszonyainak, özvegyeinek bőrébe bújt szép színésznők segítségével ismerhetők meg a harcos, okos, tevékeny asszonyok, akikről olyan keveset tudunk. Példaszerű, hogy két nyelven, magyarul és románul, és öröm, hogy sokan megállnak, olvasnak. A Házsongárdi temetőben megkeressük a panteon legfontosabb síremlékeit: Reményikét, Szenczi Molnárét, Misztótfalusiét, Apáczaiét. Utóbbiak külföldi karriert, támogatókat hátrahagyva „föl-földobott” kőként tértek vissza Erdélybe, mert ide szólította őket tenni akarásuk, elszántságuk, hivatástudatuk – a lutheri Beruf. Ki hinné, hogy a Madárasszony, Kalotaszeg egyik jelképe egy református templom tornyán található? Pedig a kígyókat szoptató szirén ott díszeleg a szép nevű Magyargyerőmonostor templomának falán. Az épület, a torony a Kós Károlyt hazahívó hangnak egyik szimbóluma. A Szent László pénzétől az ősi kapubélleten és fatornyon át egészen a néhány éves hímzésekig öleli át a kis templom a falu életét.

Augusztus 22., kedd. Mire a kalotaszentkirályi harmatos reggelből Bánffyhunyadra érünk, ezer ágra süt a nap. Szükség is van rá, mert hatalmas gyerektábor (bibliahét) kezdődik éppen. A rendezkedés előtt kapunk a református templomban fél órát körülnézni. Itt piros és kék kalotaszegi hímzéseken és a jól ismert Umlingberendezésen (mennyezetkazetták, mellvédek) legeltetjük a szemünket. A Mózesszék felett üvegezett keretben hatalmas temetési koszorú: a város küldöttsége indult volna Kossuth temetésére. Valaki előre megfontolt szándékkal feltartóztatta őket, hiszen nem lehetett hivatalos állami ceremóniát szervezni. Kossuthot temetni rebellis tettnek számított. A küldötteknek vissza kellett hát térniük. A gyászistentiszteletet megtartották saját templomukban. Méltón elbúcsúztak a kormányzótól, egyben elégtételt is vettek. A búcsúpillantás a Királyhágóról felér egy imával: tartsd meg, Isten, Erdélyt lakóival, tájaival, őseink örökségével együtt! A nagyváradi séta csak levezető. Pedig az egyre szépülő város többet érdemel. Adyról utca van elnevezve, és negyedmagával ott ül a Holnap szerkesztőségének bronzasztalánál. Az EMKE, a Sas Szálló, a zsinagóga, a színház régi pompájában tündököl. Vajon lesz-e még valódi fénykoruk?

A határt átlépve egyik finn barátunk kéri el a mikrofont. Megköszöni a lehetőséget, hogy velünk utazhatott. Negyedszer járt Erdélyben – ő most hazamegy, ám a szívéből, mint mindig, egy darab itt marad. Sokan érzünk hasonlóan. De ideje van a hazaindulásnak. Itthonról otthonra.

Az erdélyi reformáció nyomában című testvérgyülekezeti kiránduláson huszonketen vettek részt a budapest-kőbányai és öten a lohjai (Finnország) evangélikus gyülekezetből. A program az EMMI REB-17-PROG pályázatának támogatásával valósult meg.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 37-38. számában jelent meg, 2017. szeptember 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.