Van egy hely, közvetlenül az országhatár mögött, amelyik eddig kis családom számára a nyugalom és a béke szigetét jelentette. Ez a hely a lépesfalvai (Loipersbach) strand. Már a falu neve is gyönyörűséges…

Az osztrák falucska strandja, mondhatni, „semmi különös”, mégis – számunkra – különleges. Különleges, mert közel van. Különleges, mert könnyen elérhető, és mert tiszta. Különleges azért is, mert mindig ül a partján egy úszómester, aki vigyáz a gyerekeimre, amíg én a medence mellett kedvemre olvasgatok. Számomra talán ez a legvonzóbb aspektusa ennek a kis falusi strandnak. Továbbá különleges azért is, mert egy gyönyörű – Borsó-hegynek nevezett – dombocska és színes szántóföldek ölelik körül. És persze azért is különleges, mert a gyerekeim rajongva szeretik.

A tanév során, amikor legszívesebben sutba vágnánk a tanszereket és a kötelezettségeket, gyakran emlegetjük feltételes módban a strandhoz köthető élményeinket. De jó lenne… A tavasz beköszöntével aztán hetente bombázom e-mailekkel – csak részben gyermekeim noszogatására – lépesfalvai kollégámat, érdeklődve, hogy kinyitott-e már a strand.

Az aprócska strandon egyetlenegy medence van. Annak meg négy oldala, és körülöttük valahogyan kialakult a fürdőhely hierarchiája. A magyar határ felőli oldalon, ahol a hárs- és juharfák nyújtóznak, pihennek az osztrák fiatalok. A felsős és a középiskolás diákság. Az út felőli oldalon a húszas éveikben járók napoznak, egy oldallal arrébb pedig – a büfé székein – foglal helyet az én korosztályom. Mögöttük meg a nyugdíjasok.

A medencének van még egy oldala, a Borsó-hegy felőli. Árnyékos, szűkös. Itt található a rózsaszín elefánt, amely nem más, mint egy alacsony, testes csúszda a legkisebb gyermekek számára. Mi – beleértve szinte az összes honfitársamat is – itt, a rózsaszín elefánt mögött szoktunk pihenni. Meg olvasgatni. E sorok írója mostanság Grecsót. Az ő kelet-magyarországi életképeket felvillantó könyveit lapozva mindig arra gondolok, hogy nekünk fene jó dolgunk van itt, a rózsaszín elefánt árnyékában. De aztán mégsem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy volt ennél már sokkal jobb és sokkal békésebb is. Három évvel ezelőtt még szabadon járhattunk-kelhettünk át az országhatáron, ma meg szinte mindig határőrökbe botlunk. Meg a vendégszeretet is mintha nagyobb lett volna… Évekig természetes volt, hogy gyülekezetünk táborosai egy héten át ingyen látogathatták ezt az idilli objektumot. Az idén szinte teljes árat fizettünk, és így is súgtakbúgtak a népek az elefánt túlsó oldalán. És a gyerekek vízi játékai is megváltoztak az évek során. Kiéleződtek az ellentétek és elszabadultak az indulatok az elefánton túliak és az „elefánt mögöttiek” között. Persze csak „játékiból”, de mégis komolyan.

Sokat gondolkodom itt, az elefánt mögött. És gyakran eszembe jut a kérdés: mi lesz jövőre? Egy nyári nemzetközi konferencián kedves, okos, művelt, félig szász, félig román kollégám mesélte, hogy Romániában már nagyon készülnek az ország százéves jubileumára. És másutt is ünnepelni fognak. Burgenlandban is. Mi meg választani fogunk az egyházban, és parlamenti választások is lesznek. Reménykedem, hogy a várható indulatok nem fokozódnak majd odáig, hogy kinézzenek minket a rózsaszín elefánt háta mögül is…

Amikor ezeket a sorokat írom, tele van a sajtó a Barcelonából érkező képekkel és hírekkel. Mi jöhet ezután? Az élet ma a rózsaszín elefánt mögött – még töredékességében is – idilli, szép és nyugodt. Adjon a Jóisten nekünk olyan tanévet, amely ugyanezekkel a szavakkal jellemezhető! És áldja meg a 2018-as évünket is majd – Trianonostul, határzárastul, a választások és a fontos döntések közepette is – a rózsaszín elefánt mindkét oldalán!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 35-36. számában jelent meg, 2017. szeptember 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.