Na, de elért a kerítések divatja hozzánk is. Az elsőket oszlopok és dróthálók alkották, vagy fémvázon sorakozó falécek. Nem is volt rossz, be lehetett futtatni hajnalkával meg illatos lonccal. Igen, legyen csak kerítés. Az áttörést kőműves ismerősünk hozta el, aki gyönyörű régi téglákat gyűjtött évekig, és azokból emelt magas, erődítményszerű falat a kertje köré. Látványos munka volt, jó sokáig el is tartott, a végeredmény pedig – nos, az afféle referencia lett. Ez egy ilyen kőműves, aki ennyire nagyszerű falat tud ilyen szépen felrakni.

Az első csodálkozás után hamarosan követője is akadt. Egy elég jómódú család emeltetett hasonló falakat „az irigyek tekintete ellen”. Még magasabb, még átláthatatlanabb lett, mint az előző határjelző.

Aztán egy fiatal házaspár kezdte körülkeríteni a telkét. Ez a kerítés már nem csupán téglából, hanem igényes kovácsoltvas részekből is állt. Sajnos azonban a költségeket nem sikerült jól felmérniük. A kerítés befejezése után házra már nem is tellett nekik. Albérletbe kerültek. Szerény kis házikóban laknak – nem messze a mesés kerítéssel körülvett telektől, amelyet mostanra nagyjából felvert a gaz.

Ez a példa kicsit visszavetette a kerítésépítő kedvet. Évekig nem próbálkozott más. Idén aztán két különös dolog is történt. Egy ismert közszereplőnek sérült kislánya született. Hogy mekkora a baj, senki nem tudja – az illető hiába költöztette a faluba a fiatalasszonyt a babával, senki nem láthatja őket. Két és fél méter magas fal – a tetején szögesdrót – veszi körül a lakókat. A házat kuvaszok védik, csengő nincs. Szívesen hívtuk volna baba-mama körbe, ringató játszóházba, totyogóklubba őket, ám a fal valódi akadály köztük és a külvilág között. Mindeddig nem sikerült kapcsolatot teremteni velük. Talán a levél, amelyet bedobtam, nem lett a kutyák martaléka, és indít valami nyitást a többi ember felé. Talán beáramolhat majd valami kis segítség, együttérzés, figyelem, megértés, és könnyebb lehet a teher – együtt…

A falu másik végén is épült valami különös. Először csak találgattak az emberek, mi lesz majd ott. Három-négy házat és kertet kerítettek körül magas, bástyának is beillő fallal. Az utca felől nem lehet látni semmit a benti világból, de a buszból egészen megdöbbentő angyalkert tárul fel az ember szeme előtt. Indiánsátor, famászóka csúszdával, egyensúlyozásra szolgáló hasábfa pálya, kötélhágcsók és hidak, kis, kék vizű medence, állatsimogató kecskékkel, bárányokkal, nyuszikkal és egy lógó fülű, szürke csacsival.

A mesebeli színes birodalom lakói Down-szindrómás gyerekek. Kicsik és nagyobbak, mindenféle korosztályból. Mind mosolygó szemű, nyílt tekintetű és ott benn, azon a védett helyen teljesen elfogadott és szeretett tagja egy különleges családnak. Hogy hogyan élnek? Majdnem teljesen önellátók, kertet művelnek, fejik a kecskét, szőnek, varrnak. Az apa a fiúkkal ás, kalapál, barkácsol, megbütykölnek mindent a ház körül, új játékokat faragnak, az anya a lányokkal gazol, krumplit pucol, répát egyel, főzni tanítgatja őket. Kinekkinek képességei és korlátai szerint jut feladat. Nyolc nevelt gyerekük gondozásával pótolják saját elveszített kislányuk után az űrt.

A fal mögött biztonságos, otthonos világot hoztak létre. Tavasz óta figyelem és nagyon szeretném megismerni közelebbről őket. Már ide is bedobtam egy levelet.

Talán egy kis gitározásra beengednek.

Talán idővel nemcsak engem, hanem a környékbelieket is meg merik majd ismerni.

Talán még javára is lehetünk egymásnak.

Talán eljön a nap, amikor mind együtt tehetünk azért, hogy nekik és nekünk közös világunk legyen.

Talán egyszer megmártózhatunk majd egymás fényében, mi és ők.

Talán nincs is mi és ők, csak mi…

Talán egyszer a fal végre tényleg csak telekhatár lesz – legfeljebb…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 35-36. számában jelent meg, 2017. szeptember 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.