Több rokon jellegű népénekhez hasonlóan, az akkor még csupán egy versszakos ének egy ünnepi szekvenciához, a mi esetünkben a Veni sancte spiritus et emitte caelitus kezdetű pünkösdi szekvenciához kapcsolódott. Elsőként a népszerű középkori ferences prédikátor, Regensburgi Bertold (kb. 1210–1272) nevéhez fűződő egyik prédikációban tettek róla említést. Ezek szerint az ének már a 13. század közepén igen ismert lehetett, hiszen a prédikáció igen hasznos énekként szól róla, mint amelyet szívesen és szívbeli teljes áhítattal kell énekelni. A Veni sancte spiritus pünkösdi szekvencia zárószakaszában a Szentlélek segítségéért könyörög, hogy a hívek a halál órájában elnyerjék az üdvösséget. Ezt a gondolatot viszi tovább a német nyelvű egyversszakos Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét kezdetű ének, így érthető, hogy elsősorban temetési énekként volt ismert, majd a késő-középkorban prédikáció előtt, illetve körmeneteken énekelték. Az ének jellegzetes Leisének, melyre jellemző, hogy minden versét a Kyrie eleison könyörgés vagy annak rövidített alakja (Kyrieleis), később anyanyelvre fordított változata (magyarul könyörülj; szánj meg, Isten) zárta.

A népszerű, egy versszakos keletkezésének körülményeit, valamint az énekléséhez fűződő szokásokat, alkalmakat valószínűleg még jól ismerték a reformáció idején, hiszen az éneket több reformátori iratban, liturgia-javaslatban is ott találjuk a javasolt liturgiai elemek között. Luther Márton az 1523-ban összeállított Formula missae et communionis című istentiszteleti rend javaslatában egyes liturgikus énekek helyett gyülekezeti énekversek éneklését javasolta. Mivel azonban akkor még nem állt rendelkezésre elegendő német nyelvű találó ének, a reformátor ezek pótlására „átmenetileg“ három középkorból ismert népéneket adott meg lehetőségként, közöttük éppen a Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét (Nun, bitten wir den Heiligen Geist) kezdetű éneket is. Az 1533-as Witternbergi Rendtartás az éneket az eredetileg annak forrásaként szolgáló középkori szekvenciával együtt javasolta pünkösd ünnepére. Ott találjuk az éneket Luther munkatársa, Johann Walternek a gyülekezeti énekek négyszólamú gyűjteményében (Chorgesangbuch, 1524) különösebb alkalom megnevezése nélkül, a Luther által összeállított Német mise (1525) rendjében azonban már állandó istentiszteleti énekként jelenik meg az epistola és az evangélium között. De a középkori szekvenciához hasonlóan a Luther-éneket is énekelték temetési énekként is, hiszen Luther felvette azt a temetési énekgyűjteményébe (Begräbnisslieder, 1542). Több más reformáció kori egyházi rendtartás prédikációi énekként tünteti fel a középkori egy versszakos változatot vagy a Luther-féle négy versszakos változatot.

Luther Márton többször szerzett úgy új éneket, hogy valamilyen középkori himnuszt, szekvenciát, latin éneket használt fel ehhez. Hogy megértsük, miért nem elégedett meg azzal, hogy csak egyszerűen lefordítja a Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét kezdetű ének egy versszakát, hanem további versszakokat szerzett az énekhez, figyelmesen végig kell olvasnunk az első verset, majd a Luther által hozzá költött versszakokat.

Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét
Legfőképpen az igaz hitért!
Hogyha jő a végóra, mellénk álljon,
Hazatérésre készen találjon!
Szánj meg, Isten!

Az akkori egyetlen versszak központi kérése a hitre, mégpedig az igaz hitre vonatkozik. Luther éppen ezt a gondolatot emelte ki az ének szavai közül, amikor egy alkalommal pünkösdi prédikációjában említést tett erről az énekről is. Itt felcsendül az reformátori, egyedül hit által való megigazulásról szóló tanítás, amikor az ének, és az ének kapcsán Luther arról vall, hogy az üdvösség elnyeréséhez az igaz hitre van szükségünk, és a halál órájában azért kell kérnünk a Szentlélek segítő jelenlétét, hogy a halál félelmei között el ne veszítsük az üdvösséget azáltal, hogy rémületünkben nincs meg majd bennünk az igaz hit. A magyar fordítás sajnos nem tudja visszaadni azt a tartalmat, melyet az eredeti szöveg kifejez, ezért nem érezhető mélységében, hogy az ének első verse nemcsak úgy beszél a földi életről, mint nyomorúságról (német Elend), hanem úgy is mint idegen földön, az idegen országban való életről, az otthontól való száműzetésben való életről (Elend szó eredeti német jelentése „anderes Land”, azaz más ország). Az első vers üzenete szerint a földi élet folyamán idegen földön vándorlunk, a halál pedig hazatérés az igazi otthonunkba, igazi hazánkba, amire azonban csak akkor van lehetőségünk, ha „belépőjegyként” megvan bennünk az igaz hit. Azok a német ajkú protestánsok, akik a 16. században ezt az éneket németül énekelték, még ismerték a német „nyomorúság” szónak ezt a jelentését, és egészen más lelkülettel énekelték a sorokat. Hogy mennyire fontosnak tartotta Luther a Szentléleknek a földi életből való eltávozás pillanatában való segítségét, az is jelzi, hogy ugyanezt a gondolatot ismét megfogalmazza az énekhez általa írt utolsó versszakban: „Ínségeinkben légy vigasztalónk, Halál ellen megbátorítónk. Össze ne hagyj esnünk, ha ellenségünk Reánk jő, s romlást készít már nékünk! Szánj meg, Isten.”

Luther úgy egészíti ki további három verssel ezt az eredetileg egyetlen versszakot, hogy közben – a többi Szentlélekről szóló énekéhez hasonlóan – követi a Szentlélekről szóló énekek általános felépítését. Ezek az énekek ugyanis általában úgy vannak megszerkesztve, hogy az egyes versszakokban kifejezésre juttatják a Szentlélek sokféle tulajdonságát, annak bennünk és értünk végzett munkáját és különböző lelki ajándékát (vigasztaló, megelevenítő, megvilágosító, hitet ébresztő, hitben megtartó stb.). A Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét kezdetű énekben ezek a tulajdonságok, ajándékok a Szentléleknek versszakonként változó megnevezéséből is kitűnnek: Világosság (2. v.), Szeretet (3. v.), Vigasztaló (4.). Hogy még véletlenül se tudjuk egyoldalúan vagy saját teljesítményünkre érvényesítve értelmezni ezeket a kifejezéseket, Luther úgy fejti ki a Szentlélek megvilágosító, szeretetet munkáló és vigasztaló munkáját, hogy benne a hit-remény-szeretet hármasnak saját maga által megfeleltetett hit-szeretet-kereszt (fides, caritas et crux) hármast olvashatjuk ki, ahol a kereszt azonban nem Krisztus szenvedésére, hanem az ember szenvedésére vonatkozik (különösen a halál órájában).

A Szentlélek „hivatása”, rendeltetése, hogy előbb felébressze bennünk a Jézus Krisztusba vetett hitet, hogy ebből majd előhívja az Isten iránti és felebarátunk iránti szeretetet. Végül pedig a Szentlélek úgy vezéreli a hívő embert, hogy a mindennapi keresztviselésben mellette áll vigasztalásával.

A Jer, kérjük Isten áldott szent lelkét kezdetű ének arról tanúskodik, hogy az igaz hit által való megigazulás tanítása már a középkortól átível a reformáció korán át mind a mai napig. A Luther által hozzáadott három új versszak csupán még erőteljesebben hangsúlyozza az evangélium reformátori értelmezés szerinti lényegét. Miközben a középkori leis-ének azért könyörög, hogy a Szentlélek vigasztaló jelenlétével támogassa a hívő embert a halál órájában, addig a lutheri versekkel kiegészítve az ének az evangélium szerinti keresztény élet summáját adja, mely a hitben, a szeretetben és a lelki harcban megnyilvánuló keresztviselésben ölt testet.

Az ének kapcsolódik a reformáció 1817-es évfordulójához is, amikor is a jubileumi istentiszteletekre szánt énekfüzetekben ismét megjelent. Scheliermacher Liederblätter című, 1817. pünkösd előtti vasárnapjára (Exaudi) összeállított kis énekgyűjteményében, a prédikáció előtti főénekként, az ének első két versét közölte. A reformáció ötszázadik évében érdemes ezt az éneket ismét felfrissíteni, ha nem ismernénk, mindenképpen érdemes megtanulni. Miközben énekeljük, hangot adhatunk a végső órára gondolva minket is foglalkoztató szorongásunknak, és a Szentlélek segítségében bízva elcsendesíthetjük azt. Másrészt ezeket a versszakokat énekelve erőt nyerhetünk arra, hogy gyakorlatban is megéljük az evangélium ötszáz éve újból felismert, de ma is újból és újból felelevenítésre szoruló reformátori tanítását.