A Száz év magány Rebecájaként nem láttam ugyan, azt azonban sejtem, hogy ez a parádés szerepe nagyszerű előtanulmány volt Pekenyucához. Akinek az alakja többek között azért is szívbe markoló, mert mélységes keresztény hit és évszázados cigány babonák, rítusok színezik mondatait és gesztusait. Kis Mária-oltár és a szeretett férfi megbűvölt, „puhára főzött” zsebkendője – mindkettő Pekenyuca kis világának szerves eleme. Ez a kettősség máris kínálja az első kérdést.

–  Ön soproni születésű, de a városhoz közeli kis településen, Peresztegen nőtt fel. Milyen családi háttérrel, milyen környezetben? Érződött-e családjának mindennapjaiban egy olyanfajta asszimilációs küzdelem, amelyet a Csandra szekere oly mesterien jelenít meg?

– Hála Istennek, nem voltak sem gazdasági, sem egyéb asszimilációs gondjaink. Nem volt közvetlen közöm az általam megformált hősnő, Pekenyuca kis világához, a mélyszegénységet én soha nem ismertem. Nagyapám és édesapám ismert és keresett muzsikusok voltak; sajnos nem élnek már sem ők, sem édesanyám.

– Életrajzának másik fontos eleme az, hogy a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium és Kollégium dráma-latin tagozatos osztályában tanult. Amikor erről olvastam, eszembe jutott kiskamaszkorom egyik többször is sírva olvasott ifjúsági regénye, Halasi Máriának Az utolsó padban című műve, egy kis cigány lány iskolai viszontagságainak története. Nem mintha feltételezném, hogy ebben az evangélikus elitiskolában hasonló élmények érték, de ha nem fájdalmas téma ez, kérem, beszéljen ottani élményeiről. Volt-e része „utolsó padban” jellegű fájdalmakban, vagy éppen ellenkezőleg: már ott is tehetségéhez, egyéniségéhez méltó módon kezelték, úgy, mint életének mostanra már másfél, színésznői évtizedében?

– Kevés dologról tudok olyan örömmel és lelkesedéssel beszélni, mint az engem életem minden percében segítő és erősítő „berzsenyis” élményeimről. Dehogy jutott ott nekem megbélyegző „utolsó pad”! Az egész iskola dédelgetett „indiai hercegnő”-je voltam, akit Orbán Júlia drámatanár valósággal a tenyerén hordozott. Mivel pedig matematikából és kémiából harmatgyenge voltam, egy-egy különösen rossz dolgozatot, feleletet megbocsátottak nekem, ha összegyűjtöttem öt, matematikusról-vegyészről szóló dráma címét.

– A bevezetésben emlegettem Pekenyuca mély hitét, ugyanakkor az életében jelen lévő babonákat, cigány hiedelemvilágot. Milyen ezeknek az elemeknek az egyensúlya az ön életében és munkáiban? A Sopronban kapott keresztyéni útravaló mennyiben tudta megzabolázni az utóbbiak hatását?

– Katolikusnak születtem, templomjáró családba, s úgy kerültem a soproni evangélikus líceumba, hogy szüleim tudatosan a környék legjobb iskoláját szemelték ki nekem. Itt természetesen minden hétfőn ott voltam a hétkezdő istentiszteleteken és más egyházi alkalmakon. Mindmáig hívő vagyok, de nem kötődöm hivatalosan egyik felekezethez sem. Az evangélikus egyház iránti bizalmam és szeretetem azonban töretlen. Nyolcéves Zsiga fiamat evangélikus hittanra írattam be, egyszerűen azért, mert jó érzés számomra, hogy gyermekem mostani és jövőbeni lelki vezetői családos emberek. Ami a babonákat illeti, azok bizony zabolátlanul élnek bennem. Nem annyira családi örökségként, mint egyéniségem szerves részekét. Ezért volt olyan könnyű eljátszanom Pekenyuca szerelmi varázslásait.

– Eddigi életpályáján a latin-amerikai hősnők, Amado és Márquez alakjai álltak a legközelebb Pekenyucához, de megelevenített többek között olyan, tő- le nagyon távoli, tipikus „úriasszony” figurát is, mint Vizyné az Édes Annában vagy éppen Csehov Cseresznyéskertjé­ nek Ányája, illetve Ibsen Heddája. Hogyan tudja áthidalni ezeket az etnikai és földrajzi távolságokat?

– Színészként nincsenek számomra etnikai határok, latin-amerikai és roma hősnők mellett bármilyen szerepet örömmel vállalok, csak annyi szükséges hozzá, hogy a szerep igazán megszólítson, hogy a szereplő alakja teljes mivoltában „megjelenjék” előttem. Az nem baj, ha történetesen egy aranyszőke orosz vagy skandináv hősnőé vagy éppen egy labilis budapesti úriasszonyé…

–  Nyilvánvaló, hogy Pekenyuca szerepe mégiscsak igazi jutalomjáték, hiszen énjének azokat a vonásait is képes megmutatni benne, amelyek sok-sok szerepében szükségszerűen rejtve kell, hogy maradjanak. Hogyan esett éppen önre Vitézy László választása? Hogyan értékeli a saját alakítását?

– Vitézy László választásában nyilván a származásom és a karakterem is közrejátszott. Való igaz, hogy ez egy igazi színészi jutalomjáték volt. S ha nem vagyok is „elragadtatva” magamtól, azt remélem, hogy Lakatos Menyhért hitelesnek és jónak találna engem ebben a szerepben, egyik igazi drámai hősnőjének a bőrében.

– Kanyarodjunk vissza még egyszer a soproni evangélikus líceumhoz. Kik voltak ott a későbbi pályafutását előkészítő tanárok? Milyen szerepeket kapott a drámatagozaton? Segíti-e színészi és magánéleti mindennapjait mindaz, amit csak egy egyházi iskola nyújthat?

– Mint egy korábbi válaszomból is kiolvasható volt, drága iskolám életem minden napján, minden új feladatom küszöbén segítségemre van, erőt és biztatást kínál. Orbán tanárnő felejthetetlen drámatagozatával rendszeresen bejártunk a Soproni Petőfi Színházba, ott voltunk minden premieren. A latin tagozat se volt utolsó élmény: tizennyolc évesen próbálgatni Vergilius Aeneisének újrafordítását nem akármilyen kihívás volt!

–  Nyilván az is felmerül sok nézőben, hogy szülei, rokonai hogyan értékelik az ön máris komoly sikerű filmszerepét. S ehhez még egy rokon téma: tervezik-e, hogy a Csandra szekerével ellátogatnak cigány közösségekbe, esetleg egyházi hátterű szakkollégiumokba, de akár Sopronba, az ön egykori iskolájába is?

– Én nem tudom, Vitézy Laci mit tervez a filmmel, hol és milyen közönségtalálkozók lesznek, de örömmel és várakozással állok elébük. Egyházi roma szakkollégiumokban, missziói rendezvényeken ez idáig nem jártam még, sem protestáns, sem katolikus közösségekben, de ha hívnak, a legnagyobb örömmel megyek. Ami szerepformálásom visszhangját illeti: családon belül és kívül egyaránt nagyon szívmelengető, elismerő vélemények születtek.

–  Végül: vannak-e olyan tervei, hogy akár evangélikus – missziói –, akár világi keretek között részt vállal az önhöz hasonlóan tehetséges, roma származású gyermekek talentumainak kamatoztatásában? Ez nyilván nem volna túl könynyű vállalás, figyelembe véve a Szeged–Tatabánya–Budapest között ingázó életét s azt, hogy kisfiával, Zsigával a lehető legtöbb időt igyekszik tölteni. Hiszen ön egyáltalán nem olyan, „plakátra illő”, lapokban pózoló színésznő anya, mint Maugham Színházának Júliája…

– Ami a tehetséggondozást illeti, ezt a nehéz, de nagyon szép munkát Oroszlányban már jó ideje szeretettel vállalom. És arra kérem, feltétlenül írja meg, hogy véleményem szerint ebben a kérdésben korántsem a romák és nem romák közötti konfliktusok jelentenek visszahúzó erőt, hanem a roma–roma-ellentétek, a gyakran végzetes megosztottság. Nagyon fontos, hogy a roma gyerekek jó példát lássanak, azt pedig csak a család tudja megadni nekik. Ez teljesen független az iskolázottságtól. Engem például még gimnazista koromban is a mindöszsze nyolc osztályt végzett édesanyám kérdezett ki rendszeresen kémiából. Ehhez nem vegyészeti ismeretek kellettek, hanem csakis az anyai szív végtelen tudása arról, hogy a kiemelkedés útját egyedül a tanulás jelentheti. Ilyen szempontból ő ösztönösen bár, de evangélikus tanáraim méltó szövetségese, küzdőtársa volt. Mindnyájuknak végtelenül hálás vagyok, de ne felejtsük ki ebből a köszönetlistából Hegedűs D. Gézát sem, aki a Színművészeti Egyetemen osztályfőnököm, majd a Vígszínházban mindenkor segítő kollégám volt.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 21. számában jelent meg, 2017. május 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.