Apüspök arra a kettős tükörre utalt, amelyet az egymással szemközti két falon bemutatott képek alkotnak. „Az egyik oldalon jobbára a megváltás szükségességét látjuk, a bűnesetet, a romlást, a maga fölemelésére képtelen embert, a történetbe elrejtett üdvtörténetet. A másik oldalon a megváltás elégséges és egyetlen okát látjuk, az üdvszerző érdemet, Krisztus áldozatát, a passiót, a keresztet, a feltámadást.” Cikkünk rendhagyó módon közelíti meg a tárlat üzenetét.

A disznóvályúnál rám esteledik. Hazamegyek, már amennyire otthonnak nevezhető a huzatos kalyiba, ahol a mosdótál mellett egy régen fényét vesztett rézlemez hever. A tükör. Tükröm-tükröm. Olykor hideg vízzel próbálom tisztára mosni az arcom, és a végtelen fáradtságtól már alig látok, de belenézek. Homályos, nagyon homályos. A tisztátalannak persze ez épp elég. Mindig csak az egyik oldalt látom. Lehet, hogy csak legenda, hogy másik is van.

Látom a Genezist. Homályosan látom csak, hogy egykor Isten lelke – mint tojás­ éj – lebegett a vizek felett. Ott állnak ősszüleim, a kitüntetett első emberpár a tiltott fa mellett, és én innen nem kiálthatok, hogy: „Álljatok meg! Dobjátok el!” Van pofátok azt mondani, hogy „Legyünk tudóbbak, mint az Isten”? Látom őket, néhány tusvonalban, amint a rettegéstől, hogy árulásuk azonnal kitudódik, úgy összetartanak, hogy az emberpár már szinte nem is kettő, majdnem egy. A félelemtől válnak egy testté. Istentelen szél lobogtatja hajukat.

Aztán egyszer csak megpillantom a réz csillanásában azokat. Az első testvéreket: báty és öcs. Káin és Ábel. Felém félig háttal fordulva bandukolnak. Káin kezében két madár, Ábel a fején cipeli a terményekkel megrakott kosarat. Bátrak, magabiztosak. Nincs feszültség, nincs harag, nincs gyilok. Még béke van. Egymással és Istennel is. A béke utolsó percei. Itt, talán itt kellett volna megállni. (Eszembe jut – hetek óta először – az én bátyám. Ő nem Káin. De én sem vagyok Ábel. Mióta nem gondolok Istenre!) Nem irigylem az apjukat. Ádám ott áll csüggedten. Leeresztett vállakkal, de botját görcsösen markolva adja meg magát a pallossal közelítő angyalnak. Pedig még nem sejti, hogy a paradicsomon kívül minden más lesz. Nemcsak a munka, nemcsak az asszony, hanem a fájdalom természete is. Soha nem mutatta meg senki, milyen volt Ádám és Éva gyásza… (Vajon kit szokás gyászolni? Csak azt, aki meghalt? Akit megöltek? Vagy azt is, aki csupán ismeretlen helyre távozik?)

És itt az a másik öreg! Vénségére adatott neki egy fiú, és ő feláldozná. Riadtan, mégis magabiztosan áll Ábrahám a máglyaoltár mellett. Az a kicsi Izsák meg csak néhány vonalacska rettegés és ártatlanság. Ábrahámnál csak ezen a Péteren csodálkozom jobban. Nem ismerem őt, és fogalmam sincs, mit keres mellette egy kakas, de én még ilyen férfikeserűséget nem láttam. (Idáig.)

Egy tisztább pillanatban Jákob képe dereng fel. Na, ő az, akire büszke vagyok. (Ha én még lehetek egyáltalán büszke.) Ő mégiscsak csaló volt, aztán menekült, és még Isten angyalával is meg tudott birkózni! Erős ember, igazi férfi – bár az angyal ereje mintha percről percre növekedne. Minél inkább megfeszül az ember, annál óriásabb a másik. (Már megint egy lecke?)

Zöld folt. Hatalmas. Olyan, mint egy hegy. Mózes maga a Sínai-hegy: benne Isten kinyilatkoztatta magát. A gúlaformán csavarodó, magasodó tömegen felül áll, elképesztően aktív: düh, lendület, erő és hivatástudat egyesül óriás alakjában. Igazán nem ártott volna, ha népe jobban odafigyel rá! Én csak tudom!

Dörzsölgetem rongyaimmal a rézlemezt. Alig látok valamit. Homályosan egy vörös köpenyes próféta közelít. (Unom.) Megint Isten akar üzenni valamit? Nem ismerem ezt az embert. Öreg, kopott. Egzaltált. Fura alakok veszik körül. Mintha vérrel festették volna a ruháját. (Hagyjuk ezt! Nem akarok róla tudni!)

Egyre rosszabbul érzem magam. Beteg lehetek. Folyton vakaródzom. Napok óta nem néztem a tükörbe. Ma muszáj. Valami sebek vannak az arcomon. És mocsok. Rengeteg mocsok. (Már apám sem ismerne rám.)

Rálehelek a fémlemezre. Büdös van. Belőlem jön. Hunyorogva nézek a vacak tükörre. Valami tömeg hullámzik előttem. Sűrű, virágvasárnapi tömeg, pálmaágakkal. Most még hallelujáznak, zsibonganak. De mit tesznek majd néhány nap múlva? Meddig tart az ünnep? Itt ez a szomorú tekintetű, mélyen árkolt szemű, sovány ember. Ecce homo. Rossz ránézni. Megvetett. Pedig palást borul a vállára. Betegség ismerője, pedig azt mondják, korábban gyógyított. Fájdalmak férfija: tövisek sebzik véresre a fejét. (Mi közöm hozzá?)

Vagy itt ez a másik érthetetlen. Felszed az útról egy összevert senkiházit, és még pénzt is áldoz, hogy jól menjen a sora. Úgy fekszik az irgalmas samaritánus karján ez a szerencsétlen, mint anyjáén a halott Krisztus. Néhány egyszerű foltot látok csak, mégis mekkora ereje van! Még a végén elhiszem, hogy van ilyen ember a földön. Ugyan már!

Hiába dörgölöm a szemem. Hiába dörzsölgetem a rezet. Csak kereszteket és szomorú embereket látok. Az egyiken tágas, idilli tájban, szinte elveszőn áll a Golgota, a másikon maga a fájdalom a nagy, vörös, törött Krisztus. „Mi édest a föld kínál, Jézushoz képest mind silány” – ez van a harmadikra írva. Hogy miért édes, nem értem. De azt látom, hogy nagyon fontos. Hogy tiszta. (Én meg mocskos vagyok.) Bűntelen. Ha van ilyen. (Én viszont bűnös vagyok.) Szent. Akkor miért ő hal meg? És itt a vége? A vég? Egy gyászruhás asszony kuporog a sarokban, és hihetetlen erővel, átlósan zuhan ölébe a halott. A fia. Istenem, micsoda fájdalom sűrűsödik egy picike négyszögbe! Istenem, micsoda igazságtalanság mindez! A Pietà drámája megfoghatatlan – annak, aki az innenső oldalon van.

Az otthont idéző liliomos vasrács. Hosszú asztal, kehely, kenyér, só és paprika. Hal. Tizenkét pohár a zsennyei utolsó vacsora asztalán. Az egyiket felborította a sebtiben távozó. (Mikor éreztem utoljára a cipó ízét! Mikor ittam utoljára akár csak egy korty bort is! Éhes vagyok. Nagyon.) Hazaindulok. Haza. A homályos, ócska tükör a kalyibában marad.

A félkövér, zöld betűvel jelzett képek alkotói a szöveg sorrendjében: Borsos Miklós, Kondor Béla, Csohány Kálmán, Derkovits Gyula, Szalay Lajos, Szalay Lajos, Szalay Lajos, Borsos Miklós, Perlrott Csaba Vilmos, Gulácsy Lajos, Borsos Miklós, Borsos Miklós, Borsos Miklós, Aba-Novák Vilmos, Szántó Piroska, Kondor Béla, Breuer Marcell, Bálint Endre.

A kiállítás június 3-ig látogatható Budapesten, a IX. ker., Ráday u. 28. szám alatt. Belépődíj nincs. A Bibliamúzeum hétfőtől péntekig 10—18, szombaton 10—17 óra között tart nyitva.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2017. április 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.