A kötőSzó blog politikusokról szóló sorozata ötödik részében dédnagyapai örökségről, keresztény hátterű politizálásról, valamint a politika és az egyház viszonyáról is szó esett. A Lehet Más a Politika református országgyűlési képviselőjét Bartha István, balassagyarmati evangélikus lelkész kérdezte.

Bartha István: Mesélne kicsit a gyermekkori istenélményéről? Hogyan lett a keresztény családi háttérből személyes hit?

Sallai Róbert Benedek: Kisgyermekkorom misztikus csodája volt az istenhit. 1974-es vagyok, abban az időszakban nem volt nagy divat félni Istent, de szerencsés voltam: az 1900-as születésű dédnagyapám nevelt. Dédnagyapám özvegyember volt, mindenét eladta, hogy szüleim építkezését segítse, ezért lakott velünk, és így lett meghatározó szereplője az életemnek, 15 éves koromig. Voltak olyan évek, mikor nagyon-nagyon sok időt töltöttem vele. Kisgyermekkoromban ő vigyázott rám, ő hordott óvodába, és vele laktam hosszú időn át egy szobában. Mai napig állítom: egyik legjobb ember volt, akit valaha ismertem, és mindenképpen egyike azoknak, akik a legnagyobb hatással voltak rám. Olyan fajta embereket nem igazán ismerek ma már, mint ő volt, csak kortársának, Fekete Istvánnak a regényeiben tűnnek fel rendre ilyen karakterek, ezért is ragaszkodom ezekhez a könyvekhez. Minden reggelt imádkozással kezdett, minden estét imádkozással zárt, a református egyház presbitere volt és nem mulasztott el egy istentiszteletet sem. Soha semmit nem tett magáért, egy kivétellel: templomba járt vasárnaponként. Vasárnap felvette a jobbik ruháját, elment a templomba, és egy forint húsz filléres minyont hozott, így a templomot valami kellemes érzéssel párosítottam kicsi koromtól. Gyermekkorom meséje a „Fiatalok bibliája“ című könyv volt, amit dédnagyapám olvasott fel nekem. Nem tagadom: lelkes kisdobos és úttörő voltam, nagyszerűnek éreztem az őrsöt és az úttörőtábort, de nem értettem: a többiek este miért nem mondják el, hogy „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…“

BI.: Nem volt problémája abból, hogy ön elmondta ezt az imát az úttörőtáborban? Később nem származott hátránya keresztény hátteréből?

SRB.: Talán a hit túlhallgatása és dédnagyapám világa közötti kontraszt volt az, ami ráébresztett, hogy valami nincs rendben, és pusztán belső egyensúlyom kerestem, és ez dédnagyapámhoz húzott. Az ő kérésére konfirmáltam le, és lettem úrvacsorával élő tagja a református egyháznak. Halála a rendszerváltással kötődik össze: sajnos nem élhette meg azt, pedig mennyire várta, hogy egyszer „eltakarodnak a kommunisták“. Kapcsolatom a vallással, vagy inkább az egyházzal furcsán alakult, mert halálával az egyháztól is eltávolodtam. A korábban hideg templomok, ahol néhányan tettük kezünk imádkozásra, a kilencvenes évek elején megteltek addig sosem látott emberekkel, akik között volt, aki iskolaigazgatónak jelentette, ha gyerek biciklijét látta a templomudvarban. Presbiter lett a korábbi orosz-magyar barátság elnöke, és úgy éreztem, egyre kevésbé van már ott helyem. Lelkészem, a Nagytiszteletű Guthi Gabi bácsi elment a városból, és egy fiatalt, új lelkészt kaptunk, akinek furcsa ügyei voltak ifjú hölgyekkel. Majd jött még egy lelkész, akinek viszont nem is lelkészi, inkább Isten-allűrjei voltak és ez nagyon-nagyon elbizonytalanított - nem tagadom hát, hogy eltávolodtam az egyháztól. Egyszer le is írtam: a tekintélyes ház, ami fölé semmilyen hatalom nem tudott emelni semmit, és a város fölé emelkedve hirdette az Istent, egyre inkább úgy tűnt, Isten házából a képmutatás házává alakult, s ezt nehezen viseltem. Eltávolodtam hát az egyháztól, de attól, akik vagyunk, nem tudunk eltávolodni soha, és soha nem tagadtam meg sem dédnagyapám nevelését sem Istent, inkább kialakítottam a magam kis részben panteista alapokra épített istenhitét, s a mai napig reformátusnak vallom magam. Nem szívesen megyek„saját“ gyülekezetembe, ahol ma már édesanyám is megbecsült presbiter, mégsem érzem azt sajátomnak, amibe nem tagadom: közrejátszik kicsit a politika is. Mivel a Fidesz kisajátította az egyházból azt, amit tudott.

Tovább a KötőSzó blogra.