- A bölcsészkart félbehagyva ment el a teológiára. Minek a hatására döntött úgy, hogy lelkész lesz? 

- A gimnáziumi hitoktatóm, Scholz László írt rólam egy ajánlást a teológiára, de én akkoriban úgy láttam, hogy nem vagyok méltó a lelkészi hivatásra. Valójában operaénekes akartam lenni. Tanultam is énekelni amellett, hogy az egyetemen kémia-fizika szakos vegyésznek készültem. De egyúttal bibliaolvasó ember is voltam, Tahiba, a Magyar Diákok Pro Christo Szövetségének konferenciáira is jártam, és a Fébével is szoros kapcsolatom volt egy rokonom révén, aki pártfogolt engem. Lassacskán rájöttem, hogy a vegyészet nem nekem való, és írtam Sólyom Jenőnek, a Soproni Evangélikus Hittudományi Kar akkori professzorának. Ő egy lelkipásztori levélben azt válaszolta nekem, hogy ne álmodjak nagy karrierről, hanem csak akkor jöjjek a teológiára, ha jól megfontoltam. Így 1942-ben teológus lettem.

- Miután végzett több helyen volt segédlelkész…

- Raffay Sándor püspök 1945-ben avatott lelkésszé – ő akkor már egy agyvérzésen túl, csak nagy akaraterejének köszönhetően tudott szolgálatot végezni. Ezután Szegedre küldött, ahol a határozottan pietista gondolkodású és érzületű Benkóczy Dániel esperes mellett több mint két éven át dolgoztam. 

- Szegeden ismerkedett meg a feleségével?

- Igen, Ani (Szentirmai Anna) az ifjúság tagja volt. Egy bibliaórai alkalmon odasúgtam neki, hogy akar-e a feleségem lenni. Erre ő visszasúgta, hogy igen. Akkor még csak tizenhat éves volt. Szeptemberben leszünk hatvanöt éves házasok. Szeged után Kelenföldre kerültem, ahol id. Kendeh György volt a lelkész. Kiváló ember volt. Amikor látta, hogy nem boldogulok, meghívott a családi asztalukhoz, szinte családtagként tekintettek rám.  

- Hogyan került Mezőhegyesre?

- Egy találkozó alkalmával Endreffy János, a mezőhegyesi lelkész meglátott, és parancsolóan rám bökött: „Te leszel a mezőhegyesi lelkész!” Így 1948-ban odakerültem helyettes lelkészként. Mezőhegyes egy állami ménesbirtok volt, amely ellátta a település lelkészeit: szép fizetést adtak anyagiakban és természetben egyaránt, valamint adtak mellém egy embert, aki a hatalmas kertet gondozta. Immár a feleségemmel együtt költöztünk be az ötszobás parókiára, és fél évig nagyon jó dolgunk volt. De a politikai fordulat következtében kegyetlen helyzetbe kerültünk: a birtok nem gondoskodott tovább a lelkészekről, a gyülekezet tagjai pedig eddig sem fizettek egyházi hozzájárulást, és ezután sem. Így saját magunkat kellett ellátnunk: disznót és kecskét tartottunk, és műveltük a kertet. Isten mindig csodálatosan gondoskodott rólunk: az egyik gyülekezeti tag mindenben segített minket, még kenyérért is sorba állt nekünk. 
A gyülekezet fogyásnak indult a fordulatot követően, hiszen megfenyegették és figyelték az embereket. A parókiával szemben volt a községi pártiroda, két házzal arrébb a birtoki pártiroda, a szomszédban pedig a rendőrség… 1949 elején nyomtattam egy körlevelet, hogy összehívjam a gyülekezetet, csakhogy az a párttitkár kezébe került, aki feljelentett. A nyomdásszal együtt megjelentünk a bíróságon, de Isten ismét vigyázott rám: a bíró asztalán egy feszület állt. Felmentettek. Nem is volt többé dolgom a törvénnyel, viszont a gyülekezet egyre fogyott. Hiába hívtam evangelizálni Csepregi Bélát, Győri Zoltánt, Józsa Mártont, Győri Jánost, Balikó Zoltánt. Végül Ruttkay-Miklian Géza segített abban, hogy Pest megyébe kerüljek. 

- 1955-ben a vecsési gyülekezet lelkészeként kezdte meg szolgálatát. Ott viszont nem volt lelkészlakás…

- Valóban. Az 1930-as években épült magas templom mellett állt ugyan egy vályogfalú parókia, viszont amikor 1944 decemberében a visszavonuló németek felrobbantották a templomot, az ráborult a lelkészlakra is, teljesen tönkretéve az épületet. Amikor odakerültem, még mindig nem épült új parókia, ezért egy bérelt, szoba-konyhás lakásba költöztünk. Hét éven át laktunk a Rózsa utcai házban, ahol nem volt se víz, se fürdőszoba, se WC. A vizet gémeskútból mertük. 
Viszont itt volt gyülekezet és presbitérium – akkoriban természetesen csak férfiak lehettek presbiterek. A forradalom után fellendült a templomba járás is. A gyülekezet ebben az időben – ideiglenes megoldásként – egy Svájcból kapott fatemplomot használt. Az egyik presbiter felvetette, hogy építsünk lelkészlakást. Én gyanútlanul beadtam egy típusterv számot a monori tanács építési osztályára, ahol – nagy csodálkozásomra – engedélyezték is az építkezést. Az esperes, Detre János viszont figyelmeztetett, hogy az ÁEH engedélye is kellett volna. Akkor aztán gyorsan elmentem a hivatalba, ahol szerencsére egy kényelmes elvtárs intézte az ügyet: egy legyintéssel engedélyezte az építkezést! 
A presbitérium kivett két hét szabadságot, és egy kőműves irányításával nekikezdtünk a munkálatoknak. Két hét alatt már álltak a falak, azután pedig lehetett hívni a szakembereket. 1962-ben költöztünk be a kész parókiára.

- Ezek után még templomépítést is engedélyeztek az evangélikusoknak?

- Amit a fasiszták leromboltak, azt a kommunisták felépítik – ezen a címen kaptuk meg az építési engedélyt. Így az eredeti templom alapjának a felére épült fel a jelenlegi kőtemplom. 

- A vecsési garázsban még mindig ott áll Gyuszi bácsi legendás szolgálati kerékpárja…

- A szórványok bejárása nehéz feladatnak bizonyult. Akkoriban Üllőn és Gyálon kívül Vecséshez tartozott Pestszentlőrinc egy része (a Ganztelep), valamint 1956-tól Pestszentimre is. Kerékpárral, esetleg busszal indultam a szolgálatokra. Később a kerékpárra felszereltem egy kis dongót, majd felváltottam Bervára, aztán Verhovinára, végül a Babettánál maradtam. Amikor a feleségem nyugdíjba ment, akkor ő fuvarozott engem autóval az istentiszteletekre.

- 1990-ben Ön is nyugdíjas lett…

- Nem szerettem volna nyugdíjba menni, mert nem volt biztosítva, hogy lesz utánam lelkész Vecsésen. Végül egy szívinfarktus jelezte: nem bírom tovább a munkát. Édesapám rákoshegyi házában lakott egy öregember, és pont aznap, amikor a püspök rákérdezett, van-e hova mennünk, a bácsi meghalt. Azóta is itt élünk, és az itteni gyülekezetben szolgálhattam még egészen 90 éves koromig. Egész életemben hasonló csodákat éltem meg, éppen ezért ez a legkedvesebb énekem: Átölelt Isten nagy kegyelme méltatlanul, érdemtelen. Csodák csodáját látom benne, és hála tölti el szívem.

- Mit gondol, ma hogyan lehetne megszólítani az embereket? Milyen eszközökkel kellene misszionálni?

- A kommunista időkben is nehéz volt a misszió, most – egészen más vonatkozásban – talán még nehezebb kérdés. Nagy úr ma a pénz. Úgy látom, hogy a mi evangélikus egyházunk nem missziói lelkületű egyház. Mindenesetre igét kell hirdetni szívvel-lélekkel és a gyülekezet iránti nagy szeretettel. Nekem sok mulasztásom volt. Rájöttem idővel, hogy nem volt bennem igazi alázatos szeretet a gyülekezet tagjai iránt. De Isten azért eltűrt engem a lelkészi szolgálatban. Ha most kezdeném, egészen másképpen prédikálnék: személyre szólóan, az embereket megszólítva.