Illisz L. László személyes szavai:

Tibor már jó ideje ott ült mellettem keddenként a bibliaórán. Biztos pont volt, többnyire ő kezdte meg a döcögve induló beszélgetést. Tiszta érvelése irányt mutatott gondolatainknak. Isten szeretete és az élet bölcs ismerete hatotta át szavait. Figyeltünk rá, mert érdemes volt.

És múlt ősszel együtt cipeltük fel az emeletre újonnan érkező lelkészünk népes családjának holmijait. Meleg volt még, ránk izzadt az ing. Cipekedtünk, közben pedig folyt a szó a tervekről, a lelkészlakás átépítése körüli bajokról, amiket persze majd együtt megoldunk, mert a szeretetben születő/élő közösséget ugye nem lehet megrettenteni. Tibor vitte a nagyobb darabokat is, a leragasztott ruhásdobozokat és szinte fitymálva intett vissza nekem, amikor figyelmeztettem, hogy talán sok lesz az már, Tibor!

Január első hetében pedig házi- és ötletgazdaként ő köszöntötte a szabadegyetemi előadásra összegyűlteket. Luther Márton roskatag egészségéről, testi szenvedéseiről hallgattunk előadást. Arról, hogyan kínlódott a reformátor és mennyire meg tudott maradni – történelemformáló feladatai közepette – embernek. Csak most tudtam meg, hogy éppen aznap közölték Tiborral orvosai a végzetes diagnózist. Nem látszott rajta. Ugyanaz az ember volt, csak aznap este talán mindannyiunknál jobban értette a kínlódó Luthert.

Még vége sincs januárnak és már nincs sehol Tibor.

Ma éppen kedd van, este bibliaóra.

Majd mond valamit nekünk Imsi, mert a lelkésznek ez a dolga. Évekkel ezelőtt együtt álltam vele haldokló édesapám ágyánál. Énekeltünk valamit, aztán csak néztünk egymásra.

Biztos énekelünk majd ma is valamit a bibliaórán.

De ki kezdje a beszélgetést?

Bence Imre lelkész személyes gondolatai:

Dr. Pőcze Tibor

1988-ban, 37 éves korában – gyermekeivel együtt – keresztelkedett meg, S attól kezdve otthona lett a vári templom, lelki családja a gyülekezet. Ő azok közé a felnőttek közé tartozott, aki a bimbódzó hitét azzal erősítette, hogy feladatot, szolgálatot vállalt. Jogi ismereteit és ügyvédi gyakorlatát, jártasságát, rutinját ajánlotta fel az egyháza – s benne gyülekezetünk részére. Sok gyülekezeti alapítvány és a rendszerváltás után újrainduló egyházi egyesület jogi ügyét vette magára. Előbb a budavári presbitériumban, majd más egyházi fórumokon is megbízatást kapott, hogy a karizmáival gazdagítson sokakat, presbiterként vagy jogtanácsosként.

2012-ben választottuk a gyülekezet felügyelőjévé. Tudta, hogy izgalmas feladatok várnak rá. A lelkészváltás lebonyolítása, a műemlék lakás átalakítása mellett újat is álmodott. Sok energiát mozgatott meg azért, hogy gyülekezetünk – adottságai révén – kihasználva a kultúra vonzását erősítése a missziói tevékenységét. Megálmodta és megvalósította a Budavári Evangélikus Szabadegyetemet, amelynek szervezésére a vári lelkészként szolgáló püspököt kérte fel. S kézben tartotta az utóbbi időszak egyik nagy projektjét, a budavári orgona építés ügyét.

A vállalt szolgálatai és feladatai felsorolása kevés. Mert ő valóban lelki testvér volt. Fontosnak érezte a gyülekezeti kisközösségeket, és aktív résztvevője, és katalizátora volt a bibliaórának. Csendes, mély hitével, a szíve igére és a szentség ajándékára való nyitottságával szolgált közöttünk. Nem felügyelője, hanem jobb keze volt a lelkésznek.

Derűs szavakkal köszöntötte a gyülekezetet 2017. január 1-jén. Pezsgős pohárral a kezében kívánt áldást és kérte összefogásra, és szeretetre a gyülekezet jelenlévő tagjait. Aztán minden felgyorsult. Még levezetett egy presbiteri gyűlést. Részt vett két bibliaórán és hozzászólásaival hangsúlyossá tette – az ökumenikus imahét témáját elemezve – a megbékélés, a kiengesztelődés szolgálatát. A januári szabadegyetem napján derült fény arra, hogy nagyobb baj van.

Fájdalmai rohamosan erősödtek, az orvosok pedig széttárták a kezüket a gyorsan elhatalmasodó tumor láttán, már műtétet nem javallottak. És január 30-ra virradóan elment. Tudom, – mert mellette lehettem többször is az utolsó napjain – hogy Krisztushoz ragaszkodó, hívő lélekkel ment el.
Szeretteivel, házastársával és gyermekeivel együtt sírunk mi, a vári gyülekezet tagjai.

A tárgyilagos szavak kimondása most könnyebb. De a személyes emlékek összeszorítják szívemet és torkomat. Valakinek azt mondtam, hogy a fél kezemet vágták le, egy lelki testvérem, küzdőtársam, támaszom ment el. De közben ott él a szívemben a hála is, azért amit Tiboron és karizmáin keresztül kaptam, kaptunk attól, akit alázatosan szolgált: Az élő Krisztustól!

És tudta, és tudjuk: akár élünk, akár meghalunk az Úréi vagyunk!  

Balicza Iván lelkész személyes sorai:

Több, mint felügyelő

Nehéz összeszedni emlékeket azokról, akik végleg eltávoztak életünkből. Különösen akkor nehéz, ha az olyan sokkszerűen, hirtelen, váratlanul történt, ahogy Tibor esetében. Megdöbbentő, hogy akivel három héttel előbb még találkoztunk a templomban, a gyülekezetben, az alattomos betegség lerohanja és néhány nap alatt felőrli. Felocsúdni sincs idő, nemhogy emlékekből felépíteni az összetört kapcsolatot.

Tükörcserép darabokat látok magam előtt. Azt a Tibort, aki ezelőtt huszonhat évvel sóvárgó hittel, elkötelezettséggel kezd el részt venni a gyülekezet életében. Issza magába az igét, szívében és értelmében forgatja, kérdései vannak. Egy-egy vasárnapi igehirdetés után, egy-egy bibliaóra során még hosszú ideig beszélgetünk.

Látom Tibort, akiben az Ige munkálkodik. Ahogyan hite, elkötelezettsége, szeretete egyre növekszik. Ahogyan formálódik benne a kérdés: mit tudok tenni az egyházamért, a gyülekezetemért? Presbiteri tisztséget vállal, majd a gyülekezet felügyelője lesz.

Látom őt, ahogyan töprengő kérdéseket tesz fel: Mi lenne a legjobb a budavári gyülekezetnek? Mit lehetne jobban végezni neki, a lelkészeknek, a presbitereknek ahhoz, hogy épüljön a gyülekezet? Milyen új alkalmakat kellene teremteni, hogy olyanokat is vonzzon a gyülekezet, akik eddig távol maradtak? Gyermek, ifjúsági munkát erősíteni, szabadegyetemet létrehozni, zenei életet gazdagítani. Hogyan lehetne ehhez a szükséges anyagi alapokat megteremteni? Missziói elkötelezettséggel és távlatban gondolkodott.

Látom, ahogyan együtt beszélgetünk az elnökségi üléseken. Tanácsai, ötletei új utakat nyitnak. Együttműködő gondolkodása inspiráló. Több, mint felügyelő, – testvér és barát.

Látom, amikor ebben a baráti kapcsolatban együtt vagyunk, családi körben megünnepelve egy-egy születésnapot. És látom, amikor néha egy jogi kérdésben kérhetek tőle tanácsot, segítséget.

Látom őt, mert engedi belepillantani szeretett családjával, feleségével, gyermekeivel.

Igen, Tiborra úgy emlékezem, mint aki több volt, mint felügyelő. Krisztusban testvér volt, munkatárs volt, szerető barát volt.

Két nappal halála előtt a kórházban látogatva őt mondtam: Tibor, ugye tudod, hogy nagyon szeretünk téged. Erőtlen mosollyal válaszolta: Hát még én milyen nagyon szeretlek titeket.

Utolsó tükörcserép gondolat: Hát még Isten milyen nagyon szereti őt!