Lehet, hogy a szolgáló lány kifejezést nem is kellett volna idézőjelbe tenni. Hiszen nem úgy élt, mint egy szolgáló lány, hanem valósággal az volt. S mindezt leginkább mosolyogva. Akik együtt ültünk vele a Teológia padjaiban, talán leginkább mosolyára emlékezünk. S talán, mert legtöbbször így láttuk, nem is vettük igazán komolyan. Pedig Nagy Ilona mosolya mögött nemcsak szolgáló, hanem küzdelmes, nehéz élet rejtőzött. Ha jól emlékszem, az akkori hallgatók között hárman nem kaptunk Budapestre letelepedési engedélyt. Az egyik ő volt. Mivel évfolyamtársként éltünk öt évig, ezért nálam van visszaemlékezése életére.1 Emlékezzünk rá most, amikor elment, saját szavaival.

„Nyíregyházán születtem a várostól kb. 3 km.-re. Az elemi iskola után, mert jó tanuló voltam, az evangélikus gimnáziumba kerültem. Sok hívő tanárral és tanárnővel találkoztam, többek közt Trausch Lizával, Rejtő Máriával, és Urbán Erzsébettel. Lelkészeimtől, Joób Olivértől, Endreffy Zoltántól, Rőzse Istvántól és Balczó Andrástól sokat kaptam útravalóul. Még gimnazista voltam, amikor bekerültem a gyermek bibliaköri előkészítőbe, sőt később saját csoportot is kaptam. Tehát a gyerekekkel való foglalkozást korán kezdtem tanulni. Arra nem gondoltam, hogy »hivatalosan« is tanítani fogok, különösen nem, hogy lelkész leszek, mert »drukkoló« típus voltam, nem szívesen nyilatkoztam emberek előtt. Később Alcsútra kerültem, egy Biblia-iskolába. Ott kérdezték meg tőlem: nem volna-e kedvem a Teológiára menni?

Számtantanárnőnek készültem. Egerben fel is vettek, de akkor úgy döntöttem, Isten dolgaira tanítom inkább a gyerekeket. A Teológián Pintér Károly vezetésével rendszeresen összejöttünk egy közösségben. Közben a Teológia felkerült Budapestre, ott is a Fasorból a Lendvay utcába. A lányok az Üllői úton laktak. Mint »kulákcsemete« nem telepedhettem meg Budapesten, így Kistarcsára kerültem a Papnék Otthonába, ahol dolgoztam is a tanulás mellett. Nehézségeimben Joób Olivér soha nem feledkezett meg rólam, végzés után ő hívott Nyíregyházára segédlelkésznek. Gyermekbibliakört kaptam, sok tanítványom került a Teológiára: Rőzse István, Joób Olivér, Pecznyik Ilona, Deme Károly és Dávid is.

Első önállóhelyem Sátoraljaújhely volt. Innen Szirákra kerültem, itt avatott lelkésszé Ottlyk Ernő püspök. Itt is a szórványokat és a gyerekeket éreztem közel magamhoz. Eljött bizony hamar a nyugdíj ideje. Nyugdíjasként Kiskúnhalasra kerültem, a beteg lelkészt segítettem szolgálatában. Innen már »igazán« nyugdíjba kerültem: Debrecenbe. Még szolgálatomhoz tartozott egy kedves metodista család gyermekeit gondozni.

1984 táján elsők között kerültem a Nyugdíjas Lelkészek Otthonába. Voltaképpen »hazakerültem«, fiatal koromban itt is dolgoztam beteg gyermekek között a Sareptában.”

Eddig saját szavai. A lelkészotthonból a Sareptába került lakóként is, itt élte életét csendesen alkalmanként az igére figyelve, amit életén át tanított és hirdetett. Aki „észrevétlenül” szolgálta végig életét, így is fejezte be. Hitünk szerint nemcsak életén át, hanem az utolsókban is sóhajtotta Máriával együtt: „Ime, az Úr szolgálóleánya: történjen velem a te beszéded szerint.”