Valami megmozdult

Ahogy ötszáz évvel ezelőtt, úgy ma is megmozdult valami az egyházban és a világban. Persze a két mozgás nem hasonlítható össze, hiszen akkor régen lelki földcsuszamlás következett be, ma pedig az emlékezés mozgásai láthatók. Világ és egyház, kormányzat és felekezetek fogtak össze, hogy ünnepeljenek és arra a valamikori földrengésre emlékezzenek. Így azután lett Emlékbizottság, megemlékezéseket koordináló személyeket neveztek ki, az állam anyagi források juttatásával is kifejezte, hogy a protestantizmus nemcsak egyházi örökség és a protestáns állampolgárok ünnepe, hanem az ő ünnepe is.

Szóval a világ egy része és az egyház egy része is az 1517–2017 jubileumra figyel. Mindenhol egy része csak, hiszen ki merne egészről beszélni a közöny tengerében. E tenger pedig ott hullámzik nemcsak az egyház körül, hanem az egyház kissé megsüllyedt hajójában is. Természetesen itt nem a világegyházra gondolok, hanem az európai és hazai lelki kereteket adókra.

Valami valóban megmozdult, és ebben a mozgásban az az izgalmas, hogy mire fut ki.

Kit, mit ünneplünk?

Micsoda kérdés?! – mondhatja az olvasó. Látva a nagy előkészületeket, a programok folyamának már megindult hömpölygését, bennem mégis ott motoszkál a kérdés: Kit ünneplünk, mit ünneplünk?

Ünneplünk egy középkor végén élt szerzetest, aki felismerte az egyház nyomorult állapotát, tévútjait, és ezért szót emelt és cselekedett is? Szerintem nem őt ünnepeljük, mert annyira már ismerjük, hogy legjobban maga tiltakozna ünneplése ellen. Az ő akarata és szándéka ellenében pedig ki tenne ilyet?

Ünnepelünk egy ötszáz éves új egyházi utat? A mába vezető fél évezredes múltat? Nem hiszem, hogy erről lenne szó, erre emlékeznénk, figyelnénk. Ez az út, ez a múlt figyelemreméltó ugyan, de több benne a vargabetű, a zsákutca, a kisiklás, mint a jézusi nyomkövetés. Egy ilyen múlt ünneplésre oly nagyon nem méltó!

Ünnepeljük a ma egyházait, akik valamilyen formában lelki, teológiai, eszmetörténeti és szervezeti jogutódjai az öt évszázaddal ezelőtt spontán, de kényszerből kialakultnak? Ez sem valószínű, hiszen a töredezettséget nem szokás ünnepelni. Ugyanis lelki, teológiai, eszmetörténeti és szervezeti összetöröttségünk inkább szomorú, mint felemelő.

Kit, mit ünneplünk tehát?

Pünkösd és reformáció

Keresztyén ünnepeink közül egyik sincs olyan közel a másikhoz, mint a pünkösd és a reformáció ünnepe. Közel vannak, mert a lényeg közös bennük. Isten Lelke és munkálkodása a közös.

Két évezreddel ezelőtt Jeruzsálemben fújni kezdett a lelki szél, lángok lobbantak fel, sodró erők ragadtak magukkal embereket, és megalakult, megteremtetett az Egyház. Ez pedig a Szentlélek Úristen akarata és műve volt!

Öt évszázaddal ezelőtt ismét fújni kezdett a lelki szél, lángok lobbantak fel, sodró erők ragadtak magukkal embereket, és megújult, pontosabban visszaújult az Egyház. Ez pedig a Szentlélek Úristen akarata és műve volt! (Megjegyzés: vállalom a kényszer szülte visszaújult szót, mert a reformáció egyszerre visszatérés volt a gyökerekhez, és ugyanakkor megújulás is.)

A reformáció 500. évfordulóján tehát a Szentlélek Istent és az Ő munkáját ünnepeljük. Ő pedig munkájához, mint minden mesterember, munkaeszközöket használt és használ. Ilyen eszközei voltak a reformátorok, a fejedelmek, a történelmi kor, a könyvnyomtatás, a nemzeti nyelvek feléledései, és így tovább.

Ugye ebben a nagy ünnepi nyüzsgésben nem felejtődött el, nem felejtettük el, kit és mit ünnepelünk?

Nem természetes a természetes

Egy kis felekezethez tartozó ismerősöm beszélt megtéréséről. Hangsúlyozta döntését az Úr Jézus mellett, és annak dátumát. Örvendeztem bizonyságtételén, de kértem, hogy lássa be, nem ő döntött Jézus mellett, hanem Jézus őmellette, és kimondott döntését, megtérését is a Szentlélek Isten munkálta. Válasza az volt, hogy „ez természetes”. Én meg éreztem, hogy a hangsúlyok nála inkább a saját teljesítményén vannak, és ezzel a megjegyzéssel a kötelező kört akarja letudni.

A jubileumi ünnepségekkel kapcsolatban hasonlót tapasztalok. A legtöbb megszólalás részletkérdésekről, másodlagos dolgokról szól. Pályázatokról, rajzversenyekről, filmkészítésről, bizottsági ülésekről, a pápa 2017-ben esedékes megszólalásáról, teológiai diskurzusokról, kulturális eseményekről, finanszírozásról és még ki tudja, miről. Természetesen nem ezekkel van baj. Hanem inkább azzal, hogy nem, vagy alig hallható ki a nyüzsgés nagy zajából a Szentlélek Isten dicsérete és magasztalása, a hála szava.

„De ez természetes! Ha nem is mondjuk úton-útfélen, szívünkben Istent dicsérjük, és hálásak vagyunk Neki a reformációért” – hallom kimondatlanul is a kötelező választ.

Eszembe jut egy anekdota egy több évtizede együtt élő házaspárról. A feleség, hiányolva férjétől, hogy érzelmeit nem mutatja ki iránta, egy alkalommal keserédesen megszólalt: „Miért nem mondod nekem soha, hogy szeretlek?” A férj fel sem pillantva az újságból, melybe beletemetkezett, megszólal: „Már mondtam neked”. „Mikor? Nem emlékszem rá!” – mondja a feleség. „Harminc évvel ezelőtt az oltárnál, és azóta ebben nem történt változás.”

Persze minden hasonlat sántít, ez is. Istennek nincs szüksége a mi dicséretünkre és hálaadásunkra. Azt azonban lássuk be, hogy nekünk viszont nagy szükségünk van arra, hogy Istent dicsérjük, magasztaljuk az Ő nagy nevét és hálaadásra nyíljon a szánk az Egyházért, annak megújulásáért, a reformációért, az elmúlt kétezer éves és ötszáz éves megtartatásért.

Ezt ne csak ne felejtsük el, hanem az ünnep legyen ok és alkalom arra, hogy erről – ha kell, úton-útfélen – bizonyságot tegyünk. Mert erre hívattunk el: „Dicsérjétek az Urat! ... Dicsérjétek hatalmas tetteiért, dicsérjétek nagyságához méltóan! ... Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” (Zsolt 150,1–2.6); és „hálaadásotok legyen egyre bőségesebb” (Kol 2,7).

*

Kedves Olvasó! Csaknem tíz éve indult a „Hogyan tovább, egyház” rovat a Híd magazinban. Harmincnyolc téma kapcsán próbáltunk imádkozva gondolkodni a (nem csak evangélikus) egyházról. Mivel egy ilyen sorozatot nem lehet befejezni, csak abbahagyni, most elérkezett ennek az ideje. E mögött senki ne feltételezzen semmi rendkívülit. Bár lenne még miről írni az egyház jelene és jövője kapcsán! Mégis csupán arról van szó, hogy nem kell megvárni azt, amikor már egy sorozat elveszti frissességét és túlérik, mint a le nem hullott gyümölcs a fán. Egy kéréssel búcsúzom, mint a sorozat cikkeinek szerzője: Kedves Olvasó! Imádkozz az egyházért, annak szolgálatáért! Imádkozásod megvalósulására a hűség és rendszeresség legyen jellemző! Isten áldja életedet és imaszolgálatodat! Testvéri szeretettel: GARÁDI PÉTER