A nagyobb támogatás reményében tangóharmonikás horgonyzott le a megálló üvegtáblái mellett, és a harmincas évek kedvelt tangóját szólaltatja meg: „Ne nézzen úgy rám, a gyönyörű szemével. A tűzzel játszani, jaj, nem szabad…”

Szemügyre veszem: hatvan év körüli, egér szemű, szűk homlokú, keskeny bajuszú férfi. Haja már gyér, ruhája megviselt, de nem a kéregető koldusok fajtája. Harmonikája azonban öreg, egyik-másik billentyűje már töredezett. A férfi nem mozdul, nem néz az emberekre; arca a billentyűkre réved, keze végrehajtja, ami a játékhoz szükséges. Előtte a földön egy gyűrött kalapban néhány pénzdarab.

A harmonikás eljátssza a dalt egyszer, kétszer, háromszor, sokszor, de – csak ezt játssza, és anélkül, hogy meg-megállna. Mint egy automata zenegép löki ki magából a dallamot. A várakozóknak talán fel sem tűnik, hogy ugyanazt hallják egymás után, különben is viszi vagy hozza őket a sárga villamos. Én azonban földbe gyökerezett lábakkal állok, mert nem tudom elképzelni, hogy aki ilyen szépen muzsikál, csak ezt az egyetlen melódiát ismeri. Mi fűzi őt ehhez a dalhoz karácsonykor? Egy elrontott élet?, egy kimúlt szerelem?, a magány?, egy tragikus történet? A harmonikaszó észrevehetően búsong. Freud szerint többen a régi állapot visszaállításának, a belső feszültség egyik levezető eszközének tartják az ismétlést. Ilyenkor a lélek egy fájdalmas, gyakran traumatikus eseményt próbál hatalmába keríteni. Ez történhetett a harmonikással is? Milyen zsákutcába jutott, hogy minduntalan azt játssza: „Az első csókját, Én el nem feledem, Itt állok árván, Halálos betegen, Mert szeretem…” Egy idős asszony áll meg előtte, hallgatja a dalt, majd könnybe lábadt szemekkel egy papírpénzt csúsztat a kalap mélyére. Mire emlékezteti a dallam, hogy ennyire kinyílt a pénztárcája? Ady sírjára szoktak elhagyott, vagy megözvegyült koros asszonyok egy-egy szál piros rózsát ilyen nagy szívvel letenni. Aki vereséget szenved, annak még nincs vége, de aki feladja, annak vége van. A harmonikás – látszólag – feladta. Valamikor talán megörvendeztette játékával a publikumot, de mára csak kín-tornás lett, akinek az életét egy dal tartja fönn. Ideig-óráig? „Ne nézzen úgy rám, a szomorú szemével…” – dúdolom magamban, és felszállok a következő villamosra. Vajon meddig játszott a harmonikás? – töprengek. Talán most is játszik, álmában is a dalt ismétli, mert a boldogtalanság kútjába bele lehet szédülni. A legmélyebb verem az életben.

Különösen karácsonykor.