Orosházán született 1809-ben. A soproni líceum tanulója volt. 1829-ben sikeres hitjelölti vizsgát tett Besztercebányán, és rövidesen megjelentek első versei. 1835-ben külföldi tanulmányútra indult. Bécs, Berlin, London, Rostock, Rotterdam, Frankfurt, Eisenach, Wartburg, Erfurt, Weimar, Lipcse – ezek voltak európai körútjának főbb állomásai. Közben a rostocki egyetem filozófiai doktori oklevelet állított ki részére.

1836 elején már bemutatkozó prédikációt tartott a pesti magyar evangélikus gyülekezetben. Még abban az évben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta. 1837-ben pesti lelkész lett. 1838. április 1-jén a pesti árvíz alkalmával elmondott és nyomtatásban is megjelent „árvízi beszéde” országosan ismert szónokká tette.

1842. április 7-én jelent meg a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap első száma, amelyet Török Pál pesti református lelkésszel közösen szerkesztettek 1848-ig. Imádságok és buzgólkodások címmel írt könyvet. 1848. március 27-én Székács József, Török Pál és Bauhofer György nem hivatalos tanácskozást folytattak a Batthyány-kormány leendő tagjaival, Klauzál Gáborral és Eötvös Józseffel a vallásegyenlőség törvénybe iktatásáról. A szabadságharc leverése után Haynau rendelete erőteljesen korlátozta a protestáns egyházak autonómiáját. Székács Józsefet is a pesti törvényszék elé idézték, ahol vé- gül csak megrovásban részesítették.

1860-ban a bányai egyházkerület püspökévé választották. 1876-ban hunyt el.

1849. október 9–10-én lelki vigaszt nyújtott a kivégzése előtt álló, a pesti új épületben raboskodó báró Jeszenák Jánosnak.

Székács József önéletrajzi írásából idézzük a következő részletet.

1849. octób. 9-én délben láttam el az Úrvacsorával B[áró] Jeszenák Jánost, ki halálra volt ítélve. „Én mindenre kész vagyok”, ez volt első szava, midőn beléptem hozzá. „Ily találkozást egyikünk sem hitt volna! Én nem magamat sajnálom, hanem Önöket, én szabad leszek, ha kivégeznek, Önökre halálig tartó s a hazára örökös rabság vár.” […] Oct. 10-én […] a bárót imádkozásra szólítottam fel, s örömest hajlott kívánságomra. Teljes buzgósággal és minden szót csaknem hallgatólag kiejtve imádkozott. Imádságunk alatt a tiszt felkelt, s távolabb állott, legalább az imádság végeztével nem ült az ágyon, hanem fel s alá járkált. Használva ezen körülményt, [a báró] közel hajolva hozzám, mintegy így szólott: „Ön hivatva lesz rólam s végső órámról tanúságot tenni a haza előtt. Mondja meg azoknak, akiket illet, hogy én azt, amit tettem, halálom óráján sem bántam meg, hogy egyet sem tagadtam meg azon elvek közül, melyekért nemzetem annyi áldozattal és vérontással küzdött.” Ekkor a tiszt ismét közeledett, s a tárgy ugyanaz maradt, de némi tartózkodással folytattatott. Elismerte, hogy sok hibát tettünk, Kossuthot vádolta azon kicsinyes bosszantásokért, melyeket Görgein elkövetett, Görgeit vádolta, hogy személyes nehezteléseinek feláldozta a haza ügyét. – „Jól jegyzi meg Ön, hogy a forradalom ritkán vagy soha nem éldelheti gyümölcsét azon elveknek, melyekért küzdött, s Kossuthnak egyik hibája éppen az volt, hogy ő a gyümölcsöket szerette volna éldelni.

– Én menekülhettem volna, mert az oroszok ótalmat ígértek, s hiszem, meg is tartották volna szavukat. – De egyfelől nem hittem, hogy az osztrákok felülmúlni engednék magukat az oroszok által emberiség tekintetében, másfelől pedig azt hittem, hogy ha önként kezeikbe adom magamat, ezzel ítéletemet könnyebbíteni fogom. – Nem reméltem, hogy ily keserűen fogok csalatkozni. – Egyébiránt én azon hitben halok meg, hogy a haza sorsa jobbra fordul, mert Európában fel kell a lelkiismeretnek ébrednie, s ez a külső nemzeteket kényszeríteni fogja megtenni nemzetünkért azt, mit ezúttal nem vagy meg nem tehettek, vagy megtenni elmulasztottak.” – Ekkor a tisztre függesztettem szemeimet, s ez kiolvasta belőlük kívánságomat, s elég emberséges volt, hogy egészen kiment, és magunkra hagyott. […] „Ön látni fogja azokat, kikkel én csak az öröklétben fogok találkozni. Vigye meg nekik utolsó kívánságaimat. – Mondja meg nőmnek, hogy azon húsz éven keresztül, meddig együtt éltünk, nem emlékszem egy pillanatra is, melyet keserűvé tett volna; a mi házasságunk folytonos boldogság volt. – Ezt köszönöm neki, s arra kérem, fordítsa mindazon szeretetet, mellyel irántam az életben viseltetett, halálom után gyermekeimre, ne kockáztassa férje feletti fájdalma által egészségét s életét, mert mi nyugodttá teszi halálomat, azon hit, hogy ő élni fog, s az ő kezei között gyermekeim jövőjét biztosítva látom.” […]

Ekkor az ajtó megnyílt, s beszéde félbeszakadt, tolongás és fel-alá futkosás volt a folyosón. – Én ez alkalmat használva, míg magunk lehetnénk, elmondtam neki neje és testvére üzeneteit, melyet oct. 9-én estve bíztak rám. – Nagy illetődéssel hallgatta, s ezalatt kezét kezemen tartva, koronkénti szorítás által adta tudtomra, mily édesen hatottak szavaim reá. – Alig végeztem szavaimat, s vettem válaszát – melyet híven közlöttem nejével később –, belépett két tiszt és az auditor [kihallgató]. – Mi felkeltünk. Az auditor kérdezé, nem volna-é még valami kívánsága, szólna nyíltan, s ő azt a jegyzőkönyvbe foglalná. – Ekkor zsebébe nyúlván kivett két ötvenforintost, az egyiket hagyta legszegényebb fogolytársainak, a másikat és még 45 krajczárt az őröknek és a profosznak [a börtönőrnek], „mein Scharfrichter wird das seinige (zsebére mutatva) hier finden” [a hóhér itt találja a neki járót]. – Végre hozzám fordulván, „Önnek, ugymond, fizessen meg az Ég, melynek nevében nálam megjelent, midőn elzárattam minden kedvesemtől, s melynek számára elkészítette lelkemet, stb.” Ezzel kimentünk, s egy katonák által képzett négyszögbe léptünk. Karját karomba fűzte, s Csányi is lelkészével hozzánk kísértetve, megindulánk. A két férfi távozása szívre ható, de férfias méltósággal s nemes elszántsággal teljes volt. – Nem magukat sajnálták, hanem minket és a hazát. – A vesztőhelyre érvén először báró Jeszenák szólíttatott, a vas levétetett róla, az ítélet felolvastatott, s ő a hóhéroknak átadatott. – A lépcső legalsó fokán e szavakat mondá: „Isten áldja meg a magyar hazát!” A lépcső legfelső fokán pedig ezt: „Megbocsátok ellenségeimnek!” Három másodpercz múlva megszűnt lenni. Oct. 10-én, tehát a kivégzés napján – történt pedig a kivégzés egynegyed hétre – s mintegy 7 órakor Jeszenák nejéhez, most már özvegyéhez hívattam, s vigasztaltam őket, amint lehetett. Estve hat órakor a kórháznak egyik szobájában titkon beszenteltem a testet. […]

Jeszenák János (1800—1849): politikus, kormánybiztos, főispán, evangélikus egyházkerületi felügyelő. Kormánybiztosként az ő érdemének köszönhető, hogy sikerült kivédeni az 1848. szeptemberi szlovák felkelést. Ugyancsak Jeszenák tevékenységének érdeme, hogy Lipótvár magyar kézen maradt. A vár 1849 februárjáig tartotta magát. Ezt követően jelentős erőket igyekezett kiállítani a Morvaországból betörő Balthasar Simunich altábornagy csapatai ellen, azonban december 16-án a nagyszombati ütközetben a magyar seregek döntő vereséget szenvedtek, és a császári és királyi altábornagy december 20-án megkezdte Lipótvár ostromát. Jeszenák előbb Érsekújvárra húzódott vissza, majd 1849 januárjában a komáromi erődbe tette át székhelyét. 1849 júliusában csatlakozott a Görgey Artúr vezette fel-dunai hadsereghez, és azzal együtt vonult Aradra. Végül az augusztus 13-i fegyverletétel során esett orosz fogságba, és a többi magyar politikussal együtt adták át az osztrákoknak. A szabadságharc bukása után a vérbíróság halálra ítélte, és Csányi László kormánybiztossal együtt végezték ki.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 37. számában jelent meg, 2016. szeptember 18-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.