Sass István Borjádon született 1822. február 23-án. Köztudott, hogy Sárszentlőrincen Petőfivel együtt járt gimnáziumba: egymás mellett ültek az osztályteremben. A kutatások, valamint Illyés Gyula művei már felderítették a barátság jeles emlékeit. A csillagászat pedig azt derítette fel, hogy a négyökrös szekéren Istók húga, Erzsike és Sándor pontosan melyik nap utazott Borjád felé. E sorok írója a költő és az orvos kapcsolatát mikrotörténeti szempontból igyekszik felidézni, először a közös iskolai éveket, majd Sass István további sorsát követve. Egyetértek Szállási Árpáddal, aki Sassnak mint orvosnak a pályáját tekintette át: „Sass »Istókról« a megannyi illetékesebb Petőfi-kutató után nehezen mondhatnánk újdonságot. Csak portré-kiegészítést, mert ez a megbízható barát – orvosként is volt valaki.”

Az életrajzból azokat a mozzanatokat emelem ki, amelyek némileg árnyalják és korrigálják a gyermek Petőfiről a köztudatban élő képet. Két fontos forrásunk van: az iskolai és egyéb hivatalos okmányok, leginkább pedig Sass István személyes emlékezései.

A Kiskunságból Sárszentlőrincre

Ismételjük át röviden, amit már megtanulhattunk az iskolában, megtudhattunk az olvasmányainkból. Sokan elgondolkodhattak már, vajon a Kiskunságból miért éppen a Sió-Sárvíz völgyébe küldték tanulni a szülők a gyermeküket. Milyen gimnázium működött a faluban? „Az oktatástörté- net szakembereinek sem könnyű eligazodni Petőfi korának iskolatípusaiban, amelyek olykor városról városra és felekezetről felekezetre más képet mutattak. Petőfi sárszentlőrinci iskolája amolyan alsófokú középiskola lehetett, amely három osztályból állt, de mindegyik osztály két tanévet foglalt magában.”

A család döntését megértjük, ha a felekezeti oktatás fontos szempontjára is gondolunk. „Petrovics István olyan alsó középiskolát keresett fiának, amelyben vallása, az evangélikus hit elvei szerint oktatnak és nevelnek – magyarul.” Szállási szerint Sass Istvánt és Petőfi Sándort „az egyetlen tanterem bal oldali harmadik padjába [ültették] egymás mellé 1831 őszén. A földpadlós osztályban egy szál maga tanárkodó Lehr Albert mellett a vallást sem akárki oktatta, hanem id. Balassa János, az előttük itt diákoskodó, azonos nevű, később Pesten sebésztanár édesapja”. Lehr és Balassa mellett azonban éppen akkor szintén ott tanított Haag Péter is, aki még túl korán, nyilvánosan megbotránkoztató módon, a korhangulat számára érthetetlen lázítóként szólalt meg.

Szilveszter előképe az iskolában?

Kiegészítő forrásokból tudjuk, hogy „a kis Petőfi sárszentlőrinci félévében […] nem annyira tanítás folyt, hanem botrányok, tanárcserék és tanárviszályok, majd vallatások, vizsgálatok sorozata. Petőfi életének az a fejezete, amely az eddigi életrajzokban a legtisztább idill fényében ragyogott, az okmányadatok valóságában nagyon is komor jelenetekkel indul”.

Annak szemléltetésére, hogy Haag Péter nem igazán mérte fel és értette meg a helyzetet, korabeli hivatalos feljegyzésekből idézünk: „a Jobbágyoknak tolmácsolta, hogy kozabolják le Földes Uraikat”, továbbá a „nemességet, a nagyokat, az Urakat a szegény ember vérszopóinak azok verejtékével élőknek lenni több ízben mondotta”. A dézsma és a robot eltörléséért agitált, és az egyház iránti alapvető tiszteletet is megtagadta. Haagot végül a „szolgabíró elfogatta, Szekszárdra vitette, ott a várkapitány vette őrizetbe, aki orvosi tanácsra ispotályba csukatta”.

Nem akarom ennek a rövid időnek a jelentőségét a kelleténél jobban eltúlozni és azt állítani, hogy Petőfi e miatt az eset miatt lett demokrata. Mégis, ha igazán korai emlékeiből később ösztönözhette valami Az apostol megírására, jogosnak érezhetjük Fekete Sándor óvatos kérdését: „[…] 17 évvel később Petőfi nem akarta-e »vasvillára« hányatni a dicsőséges nagyurakat? Nem ostorozta-e a nemeseket, akik a verítékező nép munkájából éltek? És nem gúnyolta-e a papokat, kik az igazságot keresztre feszítik?” A tipológia és a mikrotörténet nem segít megnyugtatóan választ adni az izgalmas kérdésre, de figyelmeztetést is kapunk, hogy a szomorú sorsú tanár „históriájában többet lássunk egy elmebeteg kórtörténeténél. A feudális Magyarország urai fel sem foghatták, hogy »józaneszű magyar ember« a státust, az egyházat, a nemességet támadni merészelhetné. […] Haag Péterben megismerhetett egy féktelen lázadót, aki a maga beteges exaltságában is előképe a kastély és a templom urai ellen izgató Szilveszternek”. Végül „[…] igenis van jogunk, hogy az eddig csupa derűnek és könnyedségnek látott sárszentlőrinci életszakaszt megterheljük e komor drámával, melynek emlékképei, mondatfoszlányai, szorongásos jelenetei minden bizonnyal megrögződtek a lőrinci kisdiák lelkében, s hozzájárultak a magyar valóság tényleges tartalmának érzékeléséhez”.

Özöne az illatnak

Az utókor a Petőfit elénk vetítő olvasmányos emlékezések szerzőjét leginkább két dolog miatt tiszteli: egyrészt természetesen azért, mert évtizedeken át őrizte a hiteles, történettudomány által is igazolt adatokat, másrészt mert képes volt várni a közlés alkalmas idejére. „A művészethez-költészethez nem értett túl sokat a doktor, ilyen kérdésekbe csak ritkán bonyolódott, szerencsére megelégedett a kis Petőfi testi-szellemi portréjának tárgyilagos felvázolásával.” Továbbá „nem igyekezett jövőbelátónak mutatni gyerekkori önmagát”.

Magát Sass Istvánt idézzük, és talán elcsodálkozunk, hogy a kisnemesi származású barát a messziről érkezett diákról szinte „irigykedéssel” ír. „Hogy szeretett szülőinek gondozását s legfőkép imádott anyjá- nak mindenre kiterjedő jóságos figyelmét már ekkor ide magával hozá, mutatta ruházatának rendessége s választékossága a hétköznap, ünnep s évszakokhoz alkalmazva. […] Soha se feledhetem el azt az élvezetes pillanatot, midőn mellényzsebéből kihúzván láncon hordott kulcsát, felnyitá ládáját s végig legeltethetém szemeimet a gondosan rendezett ruháktól elkülönítve tartott szép, puha, fehér kalácson s a fényes piros almákon. Mintegy özöne az illatnak áradott onnan szét, míg a dagadó karéj kalácsot s a kiszemelt almát együtt elköltöttük. Jó szíve az igaz pajtásság minden tulajdonával bírt.”

Sass István egyébként kritikus jellemrajzából nemcsak azt tudjuk meg, hogy Petőfi heves természete keveseknek volt könnyen elviselhető, hanem azt is, hogy „[k]orához aránylag igen komoly volt, de ha társai közé keveredett, játék vagy egyéb szórakozás alkalmával, viszont igen derült, virgonc lett, mint a csík. […] Nagy hajlama s kellő bátorsága volt testi erejét túlhaladó vállalatokba bocsátkozni s így az ugrásnál, birkózásnál mindig szerepelt, mit mi ő benne nagyra becsültünk. […] Nem mondhatnám – jegyzi meg Sass –, hogy tán valami csodagyerek lett volna. Éppen nem”.

Fekete Sándor megállapítja, hogy Sass „feljegyzéseiben az a leginkább megkapó, hogy zsenivé lett iskolatársának tulajdonságai közül színező kedvvel a testieket és jellembelieket emeli ki – a dobó és futó, ugró és labdázó ügyességet, a nagy vállalatokra hajtó merészséget. Annál kevesebbet foglalkozik barátja szellemi fejlődésével, s ez természetes is: részben azért, mert a gyerekek egymás között általában többre becsülik a »sportolói« erényeket, mint a szellemieket, másrészt azért, mert nincs jele annak, hogy költészetünk megújítója a szépíráson kívül valamilyen más tantárgyban is kitűnt volna Szentlőrincen”. Sass tehát a költőt nem helyezi elérhetetlen magasságokba, és nem idegeníti el a mai olvasótól, végül nem politikai rendszerek előkészítőjeként értelmezi, hanem valóban gyermekként is láttatja Petőfit a 21. századi érdeklődő számára.

Rásztkór és nyavalyatudomány

Sass István karrierjét az orvostörténet azután is követi, hogy a két barát útja elvált egymástól. Istók 1847-ben Pesten szerzett orvosi diplomát Az agykérgi szélütésről című dolgozatával. Petőfi meg is kérte őt, hogy vizsgálja meg szüleit: aggódott édesanyja állapota miatt. Sass Istvánt később Balassa doktor mellett a sebészet, majd a belgyógyászat területén találjuk: 1848-ban innét indult el a honvédek orvosaként. „Petőfiről mindent tud, de nincs idejük találkozni.” A vereség Görgey tábori főorvosaként érte. A vértanúkkal együtt megjárta Aradot is, de nem esett bántódása: „a legfőbb proscriptusok listáján szerepelt”.

Sass közben tehát elvesztette barátját és nemesi címét, szabadságharcos múltjával pedig nem lehetett több, mint uradalmi orvos 1850-től 1865-ig. Először a Tolna megyei Ozorán, majd Tamásiban gyógyította a puszták népét „egészségügyi mindenesként”, de állatorvosként is szolgált. Jóllehet bizonyos szempontból száműzetésbe került, de a másfél évtizeden át közvetlen gyakorlati ismeretekben gyarapodó orvos „lépést tart az elmélettel”, nem sajnálja idejét és erejét rendszeres publikálásra áldozni.

Miről írt? A közvetlenül megtapasztalt közegészségügyi helyzetről, a maláriáról, a kanyaróról, a szoptatásról, az érrendszeri és szívbetegségekről, az epilepsziáról és a terápiás módszerekről. Ma már nyelvi érdekességek azok az orvostudományi szakkifejezések, amelyekkel találkozhatunk publikációiban: például az epilepsziát magyarul abban időben rásztkórnak, a patológiát nyavalyatudománynak nevezték.

Meg kell még említenünk az akkori hazai közegészségügyi helyzet kapcsán egy szomorú tényt is, amelyről Sass doktor szintén beszámolt. Az emberáldozatokat is követelő veszettségről közölt leírásában olvashatjuk, hogy a betegség „a dühanyag fölszívódása következtében hozatik létre”. A cselédek orvosaként tehát ő még látott embereket Magyarországon, akik a veszettség szörnyű betegségében szenvedtek és haltak meg menthetetlenül. A betegség szörnyű részleteinél is megdöbbentőbb, hogy a millenniumra készülődő, de a vidéket alig ismerő országban a veszettség „Sass doktor szerint az egyik leggyakoribb betegség, saját gyakorlatából öt halálos esetet közöl, 21 naptól 9 hónapig terjedő lappangási idővel”.

Petőfiről harminc év után

Nem volt hiábavaló a sok írás és kutatás, mert „felfigyeltek a pusztai publikálóra, és 1865-ben kinevezték a vármegye főorvosává. Szekszárdra költözvén sem pihent a nehezen szerzett babérjain”. 1867-től pedig az Országos Közegészségügyi Tanács tagjaként is tevékenykedett. Szekszárdon – vagy ahogy akkor írták, Szegzárdon – 1881-ben jelent meg Az orvosi illedelemről című írása, amelyben az „orvosok között nem konvencionális illem formai betartását tartja fontosnak, hanem az igényességet önmagunkkal és kollé- gáinkkal szemben”. Emlékeit Petőfi halálának harmincadik évfordulóján osztotta meg a közönséggel. Türelemmel megvárta az alkalmas időt, hogy a sajtóban (Pesti Hírlap, Pesti Napló, Hon, Vasárnapi Ujság, Koszorú) megjelentesse ma is olvasmányos sorait.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 35. számában jelent meg, 2016. szeptember 4-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.