Az abszurd történet szerint egyik délelőtt a budapesti köztemetőben feltámad az 1848-ban meghalt Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia. Beszédbe elegyedik a járókelőkkel – pontosabban beszélgetne, ha lenne miről. A megszólítottak ugyanis nem tudnak mit mesélni a feltámadottnak, sőt úgy tűnik, a feltámadás ténye egyáltalán semmit nem jelent számukra.

„– Hát meséljenek már valamit! – nézett rájuk a föltámadott.

– Mit meséljünk? – mondta az öreg nénike. – Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.

– Nem történt a szabadságharc óta semmi?

– Mindig történik valami – legyintett a kisiparos. – De ahogy a német mondja: Selten kommt etwas Besseres nach.

– Ez van! – tette hozzá a taxisofőr, és minthogy csak fuvart szeretett volna fogni, csalódottan visszasétált az autójához.”

Mivel érdemleges beszélgetésben nem lehetett része, Hajduska Mihályné ezek után szépen elköszönt, majd visszamászott a sírgödörbe.

Örkény tűpontosan ábrázolja az emberi közönyt és érdektelenséget: az ilyen emberek számára minden rendkívüli történés az életben csak egy múló fénycsóva. Ahogyan a novellát olvastam, arra gondoltam: nem megyünk-e el ugyanígy mi is a nagy csodák mellett?

Vízkeresztet az ősidőktől fogva ünnepelték a keresztények, régebbi, mint amilyen maga a karácsony. Mind a nyugati, mind a keleti egyházban a téli időszak legnagyobb ünnepének számított. Négy eseményre emlékeztek ekkor: Krisztus születésére, megkeresztelkedésére, a kánai mennyegzőre és a napkeleti bölcsek érkezésére. Ami a négy eseményben közös – és a vízkereszt teológiai értelmét adja –, az az epifánia, vagyis Isten megjelenése.

Isten emberi testben jött a földre, és megjelent közöttünk. „Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, ő egyedül képes segíteni nekünk, és születésében valóban eljött megváltó óránk, Krisztus születése minden ember számára elhozta az üdvösséget” – írja Dietrich Bonhoeffer a vízkeresztről. Ezen a számunkra sokszor jelentéktelennek tűnő januári napon tehát a legnagyobb csodáról emlékezünk meg: arról, hogy Isten emberi alakban jelent meg a földön. Mégis, talán a csoda nagysága és felfoghatatlansága miatt gyakran anélkül megyünk el mellette, hogy különösebben megérintene minket.

De nem csak mi, a 21. században élők, akiket olyan gyakran kárhoztatnak az érdektelenségünk miatt. Isten inkarnációjára már Jézus születésekor sem tudtak megfelelő választ adni az emberek: Máté evangéliuma szerint egyedül a napkeleti bölcsek – Lukács szerint a pásztorok – kutatták fel a betlehemi istállót, hogy személyesen tegyék tiszteletüket. A legtöbben a világon nem is tudtak róla, észre sem vették, hogy aznap valami megváltozott. A császár, a helytartó, a tanácsadók, a „nagy emberek” pedig, akik tudtak róla, nem vették a fáradságot, hogy utánajárjanak, mit jelent az, hogy megszületett a világ királya. Csak a saját hatalmukat féltették tőle, de a valódi csoda nem érintette meg őket.

Lehet, hogy ma is történnek ilyen csodák, amelyekről nem is tudunk? Mi is úgy vagyunk, hogy mindig történik ugyan valami, de említésre méltó ritkán? Nem tudnak róluk sokan, nem veszik észre sokan, de talán ettől lesz igazán értékes számunkra a felfedezés, hogy csoda történt velünk. A Krisztus-hit azoké, akik nyitott szemmel és nyitott szívvel járnak a világban. Nyitottan az istenire és nyitottan a másik emberre.

Bármikor találkozhatunk a földre jött Istennel, de a dolgunk után szaladva, gondolatainkba merülve vigyázzunk, a találkozásról nehogy csak annyit válaszoljunk: „Nincs semmi újság.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2019. január 13-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.