Jagampo. Megvan az „afrikai szürrealitásverseny” mai győztese, egy kisfiú, aki a főúton előbb a kátyúba fát ültetett, most pedig éppen egy másikba készül rizst palántálni. Ezzel egyfajta mesterséges lassítópontot hoz létre. Egy másik fiúcska talicskával áll az út közepén, ő is készül valamire. Kátyúznak.

Lehúzódunk az út szélére, szemben megáll egy másik autó. Püspöki „találkozó” útközben. Kicsi püspök nagy kereszttel, méretes zakóban, hatalmas mosollyal. Találkozásokat látunk mindenütt. A földeken, az utak mentén. Bármi válhat találkozási hellyé: kút, piac, templom, iskola, temetés, ellenőrzési pont.

Péntek. Ünnep van, a ramadán vége. Mozdulni is alig lehet az utakon. Színes tömeg hömpölyög a mecsetek felé. Fegyveresek vigyázzák a rendet. Ünneplőbe öltözött kicsik és nagyok, férfiak és nők. Ami eddig „csak” színes volt, az most pazar mód színes, úgy tűnik, az élet lüktetésének kifejezése még tovább is fokozható. Az állami képviselők is igyekeznek imádkozni; a dugóban hatalmas konvoj közeledik, sok katona elöl-hátul, sok fekete dzsip. A dzsip státuszszimbólum. Bármi az, ami nagy. Csak a nagy szegénység nem az.

Pásztorból pásztor. Nyugat-Afrika legnagyobb szemináriumába megyünk. Jelen van a teljes menedzsment, bár az ünnep miatt itt is szünet van.

A bibliaiskola volt az első kezdeményezés, 1976-ban alapították. Ennek az a funkciója, hogy felkészítse a gyerekeket az iskolára, majd a középiskolára. Ma is sokan a bibliaiskolában, a bibliaolvasáson keresztül tanulnak olvasni, írni. Az állam által elismert képzőhely. Korábban Nyugat-Nigériában adták ki a diplomát, majd az egyház úgy látta, hogy szükséges egy lutheránus szemináriumot létrehozni másutt is.

1985-ben alapították a meglátogatott intézményt. Jelenleg kétszázhét hallgatója van, a képzés angol nyelven zajlik. Ez Nyugat-Afrika legnagyobb angol nyelvű szemináriuma. Az a cél, hogy vonzó legyen az egész régiónak, nemcsak az országon belül, de Kamerun és Csád felé is nyitni igyekeznek. A képzési rendszer a bolognai szisztémához hasonló. Doktori program még nincs. Igyekeznek megtalálni az iskola üzenetét, misszióját. A jövőben több fakultást terveznek.

Szoros a kapcsolat a szeminárium és az egyházvezetés között; ez a hallgatók ordinációja előtt a legintenzívebb. Különböző osztályok működnek, adminisztrációs és tanulmányi ügyekkel foglalkozó részlegek is vannak. Van, aki a lelki életért felelős. A hallgatók kisebb csoportokba szerveződnek, ezeket lelkész vezeti, ez az a fórum, ahol az egyéni, csoportos és iskolai problémák előkerülnek.

Az igazgató, aki öt hónapja vezeti az intézményt, elmeséli, hogy az ő évfolyama volt az első, amely bibliaiskolás képzés után négy év szemináriumot is végzett. 1989-ben fejezték be, 1991-ben a gyakorlat után ordinálták őket. Muszlim családban született az igazgató, tizenhét éves volt, amikor megkeresztelkedett. A rokonságából járt egy fiatal a bibliaiskolába, az ő jegyzeteit olvasta. Tizenöt évig pásztorkodott, majd lelkipásztor lett.

A szemináriumban sokféle „világi” tudományt is – pedagógia, pszichológia stb. – oktatnak a teológiai kurzusok mellett. Két egyetemhez tartozik az intézmény, mert nem minden képzésüket akarták elismerni. „A világi ember is keresztény, minden, amit teszünk, a hitünkből fakad” – mondja az igazgató. Könyvtára is van a szemináriumnak, 16 880 kötettel. A katalógus kézzel írott, hagyományos. Kísérőink megmutatják az üres „szerverszobát”. Korábban adományként kaptak számítógépeket, de az örökös áramszünet miatt tönkrementek.

A lutheránus „juniorszeminárium” középiskolaként funkcionál. Keresztelésük után a fiatalok bármilyen háttérrel jöhetnek ide, majd a képzés végeztével visszatérnek saját közösségeikbe. Működik egy óvoda is. „Vidéki egyházi közösségekből, vidéki háttérrel jönnek, nem tudnak tanulni, mert nincs pénzük, kihívás ez számukra. Fontos, hogy értük is imádkozzunk” – mondja a vezető. Már a kezdetektől van muszlim hátterű hallgatójuk is.

A Boko Haram vevű iszlamista terrorszervezet és az Iszlám Állam veszélyezteti a szeminárium hallgatóit is. Veszteségeik vannak. Sok mindenen mennek át az idejövők; a Jézusba vetett hit az, ami segít. Megosztják egymással az életüket, spirituális tanácsokat adnak egymásnak.

A kollégium kisebb házacskákból áll, ezekhez kapcsolódik egy konyhaépület, itt raknak tüzet a földön a diákok. Hagyományos módon főznek. A házak között a „mosdó”. Hatalmas a terület, kétszáz hektár. Egyházi tulajdon. Vannak családos hallgatók is, ők a gyermekeikkel laknak itt. A felségek háztartástan-oktatást kapnak. Mindenütt kecskék, szarvasmarhák, tyúkok. Láthatóan a campus valójában élet- és lakóközösség. A házak előtt ágyak moszkitóhálóval – mint előző nap megtanultam az önkéntesektől, ez a megfelelő eljárás.

A hallgatók középiskolákba és gyülekezetekbe mennek gyakorlatra, majd erről beszámolnak. A szeminárium templomában folynak az áhítatok, istentiszteletek, ez is a gyakorlat része. Harang nincs, egy fém keréktárcsát kell megütni egy csavarkulccsal, ez az eszköz jelzi az órák kezdetét és végét is. A templomban nincs orgona, az együttes eszközeit látjuk: dobfelszerelést és a legkülönbözőbb hagyományos ritmushangszereket.

Van egészségügyi ellátóhely is. A higiénés körülmények alapján mondhatom, csoda, ha az éppen maláriától szenvedő fiú nem kap el valami más betegséget is, de hat lány ül körülötte, hogy ne legyen egyedül. Az iskolatársai. Szünet van, de ők nem mentek haza, beteg társukkal vannak. Csak ülnek együtt. Együtt.

Az elemi iskolába megyünk. Négyszáz diák sorakozik fel az udvaron. Eléneklik az iskola és Nigéria himnuszát is. Nagyon helyesek. A kicsik lelkesen elöl állnak, a kamaszok hátul, szájukat húzogatva kicsit, de énekelnek. Az iskolát 1998-ban alapították harminchét gyerekkel. Volt, amikor hatszázan voltak, de a Boko Haram miatt sok szülő nem meri már ideküldeni a gyermekét. Az iskolai egyenruha kék ing vagy blúz és szürke nadrág vagy szoknya. A szabadidős viselet barna ruha a lányoknak (nagyon csinosak), barna nadrág és ing a fiúknak. (A maláriás fiú a gyengélkedőben az iskolai egyenruhájában feküdt.)

Ez bentlakásos iskola, az egyház tartja fenn, a diákok tandíjat fizetnek. Muszlim családok gyermekei is vannak a gyerekek között. Háromszor mehetnek haza a kollégisták egy tanévben, a szülők havonta egyszer jöhetnek látogatni. A diákok tíz százaléka megy teológiára. A kollégiumban húsz-negyven ágyas szobák vannak, a tanulók maguk mosnak, magukat látják el. Több mint hetven munkatársa van az iskolának, az igazgatónő csodajelenség. Vékony, apró kis asszony, nagyon idős, kicsit nagyothall, szemüveget visel, és rettentően elegáns a nigériai ruhájában.

Menekülttáborban. Az álom folytatódik. Amíg várakozunk, életem egyik felejthetetlen óráját élem át. Sétálgatok a tábor kiszolgálóhelyiségei között. A fehér ember itt feltűnő. Sok a gyerek, azonnal elém penderedik egy, és szól. Nem értem, ő is mondja, én is mondom, és mosolygunk egymásra. Nyújtja a kezét. Nem tudtam, mit kell csinálni, gondoltam, kér valamit, de nem volt nálam semmi. Hát leguggoltam, és elkezdtem játszani a kezével. „Kerekecske, gombocska…” Mosolyog. Újra tartja a kezét, még egyszer, újra és újra, aztán jönnek a többiek. Már tízen, húszan vesznek körül, meg sem tudom számolni, kis fekete kezek jelennek meg felfordított tenyérrel és csillogó szemek. Mivel ramadán van, még itt is gyönyörűek a színes ruhák.

Aztán újabb kör: „Csíp, csíp, csóka”, a „ssss” susog, mindenhonnan a „hess, hess, hess”. A nagyobbak tolják elém a kisebbeket, játsszak velük is. Egyre többen vannak. Felállok. Az „Elvesztettem zsebkendőmet” következik, körbeállítom őket, a tekintetükkel követik, mit kell csinálni. Dudorásznak, énekelgetnek, lépegetnek, és pont úgy, mint a magyar gyerekek, válogatnak, kinek a kezét fogják meg, sőt egy be is áll a kör közepére. Tudják pontosan, mit kell csinálni. Aztán a „Bújj, bújj, zöld ág” jön. Azonnal a ritmusra lépegetnek a kezeink alatt. Két kör után rájönnek a huncutságra. Ha nem mennek előre, irányítani lehet, hogy ki legyen a következő, aki a kaput tartja. Aki kimarad, az körülöttünk ugrándozik a ritmusra. Soksok csillogó szempár, nevetés, pici sírás, az jön a karomba.

Megjön a vezető, abbahagyjuk a játékot. Egy pillanat alatt csendben ülnek körülöttem, és figyelik ők is, amit a vezető mond, az ő sorsukról.

A tábor nyitásakor nyolcezer embert fogadtak be, jelenleg ezerkétszáz lakója van a tábornak. A Boko Haram elől, északabbról, innen három-négyszáz kilométerről menekültek el. Mindenki nigériai, és mindenki magát látja el. Egy család egy sátorban él. Valamennyi rizst és kukoricát kapnak, minden másról maguknak kell gondoskodniuk. A területen veteményeznek; az itt lakók korábban is mezőgazdaságból és kereskedelemből él­tek. Legtöbbjük muszlim. A Boko Haram őket sem kímélte. Volt, ahol az imámot is megölték. Az ima alatt történt a robbantás. Először a keresztényeket érte támadás, aztán a muszlimokat. A templomok és a módosabbak lakóházai és boltjai voltak az elsődleges célpontok.

Van egészségügyi részleg és imádkozóhely is a táborban. Amíg ott tartózkodunk, el is érkezik az ima ideje. A férfiak összegyűlnek, elvégzik a szertartást. Nem több mint öt perc, azután folytatódik az élet. (Az ima természetes része a muszlim mindennapoknak. Egyik este látom, amikor az imám hangja felcsendül az utcánkban, hogy a borbélytól kijönnek a férfiak, az üzlet előtt együtt végzik imájukat.)

A táborlakók remélik, hogy visszatérhetnek az otthonukba. Ha hírt kapnak, mennek haza. Ugyanakkor nagyon nehéz az újrakezdés, mert semmijük nincsen. Gyalogosan menekültek. Sokan elvesztették a férjüket, vannak teljesen árva gyerekek is, de mindig akad egy család, amely gondoskodik róluk is. Itt is. Nagyon sok gyereknek ez ad esélyt az életre: hogy a tradíció szerint a jobb módúak befogadnak gyerekeket, akár családjaikkal együtt, ők a család „háza népe”.

Ez az egyik legjobb tábor, megfelelő munkatársi létszámmal. A gyerekekhez önkéntesek járnak be, próbálnak velük foglalkozni. Itt van a helyi egyháznak szerepe. Egy férfi mesél: a bátyját és annak feleségét is megölték a szeme láttára, ők éjjel menekültek gyalogosan. A családjával él itt, két asszonnyal és tizenhárom gyermekével, nemrég született és húszéves is van köztük.

Egy katolikus templom udvarába fordulunk be. Hatalmas Mária- és Jézus szíve szobor a templom mellett. Továbbmegyünk az udvarban, hasonló sátrak tűnnek fel, mint az előző helyen. A templom udvara egy menekülttáborban ér véget. Itt él olyan lakó is, aki Kamerunból jött. Egy asszonynak, aki egyedül van három gyermekével, kötőgépe van, a gyerekeknek készít ruhát a hidegebb időre.

Fiatal pap vezeti a tábort, ő kísér bennünket. „2014-ben nyitottuk meg a tábort. Először három napra gondoltunk, aztán három hétre, aztán három hónapra. Most már negyedik éve működünk” – mondja. A helyi egyházközség elfogadja a helyzetet; van földje a közösségnek, a lakók onnan kapnak ennivalót. Muszlimok és keresztények vegyesen a menekültek. Volt közöttük konfliktus: a keresztények kirekesztették a többieket. A pap tanította meg őket arra, hogy a „kereszténységbe nem fér bele a kirekesztés”. Azóta megszűntek a konfliktusok.

Az egészségügyi részleget sokan magas vérnyomással keresik föl, amely aztán normalizálódik a nyugodtabb körülmények között. A részlegen szülőszoba is működik, száz gyerek született itt az elmúlt négy évben. Ikreket szoptató anyával találkozunk, ők is itt születtek. Nyugalom érződik.

Szombat. Kamerun felé haladunk. A vörös, kemény földeken állatok legelésznek. Úgy tűnik, a termeszhangyák és a négylábúak tudnak itt megélni a legjobban. Bár utóbbiaknak igen-igen vékony a horpaszuk, mindegyiknek látszanak a bordái. Az emberek nagyon nehezen élnek; errefelé még kreatívabbnak kell lenni az élelmiszer megtermelésében.

(Útközben magyarnyelv-lecke a püspök úrtól. Leírom, hogy ne felejtsem: nem „szorgalmi út”, hanem „szolgalmi”, ha „idejekorán” érkezünk, az a pontos érkezést jelenti, és az „ötödfél” négy és felet jelent, mert az ötödik a fél.)

Itt jó az út, egy magyarországi vidéki főúthoz hasonló minőségű, csak sok a kátyú. Kisebb szakaszokon a felezővonal is fel van festve, bár ez itt csak tájékoztató jelzésnek tűnik. A KRESZ-alapszabály itt: erő és gyorsaság. Táblák egyáltalán nincsenek. A városban láttunk közlekedési lámpát, de csak a tér strukturálását szolgálja. Yolában volt egy. Mutatóba.

Errefelé az épített környezet kicsit más. A házak négyzet alakúak, nem kör alaprajzúak, piciny szobácskák, kis, lőrésszerű ablakokkal és egy ajtóval. Nagyon vékony, vert faluk van. A módosabbak házán fémtető: hullámlemez. A komolyabb házak tetőszerkezetét bambuszból ácsolják. Ezt az építés alatt lévő püspöki házban láttam; nem volt még plafon, de már benne laktak. A fotelból lehetett látni a tetőszerkezetet.

Megszokjuk a katonai ellenőrző pontokat. Változatos dekorációval jelzik ezeket: olajoshordók befestve, gumiabroncsok, cementeszsákok. A tájat gyönyörű fekete sziklatömbök keretezik, rajtuk írások, a politikai kampány részei. Ez a helyi óriásplakát. Olcsóbb, tartósabb. Lerobbant teherautó az út közepén. A háromszög mellett növénykupacok is jelzik számunkra, hogy veszély várható. 

Elérjük a Boko Haram által támadott első települést. A kísérőnk férje innen származik, ő a szeminárium igazgatója, aki pásztorból lelkipásztor lett. Gyönyörű hegyláncok előttünk, a párából izgalmasan bukkanak elő. Sűrűsödnek az ellenőrzési pontok. És a pálmafák.

Látva a tájat és megismerve a közlekedési viszonyokat, a menekülés szó is új értelmet kap. Amerre megyünk, jobbról-balról jelzik, hogy ezt is lerombolta, azt is lerombolta a Boko Haram. Mindenütt veszteség, és mindenütt az élet.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2018. augusztus 26-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.