Ha a misszióra gondolok, elsőre rendre ez a kép villan fel bennem. Miért is? A 18. században ugyan bizonyára más volt az emberek viszonya az egyházhoz és a misszióhoz, ám ebben az alkotásban mindaz benne leledzik, ami a missziót, a küldetést jelenti.

A magvető dolga, hogy szórja a magot, s tudjuk, az Úr elég „felelőtlen módon” végzi ezt: hullik a mag mindenhová, alkalmas és alkalmatlan helyre, alkalmas és alkalmatlan időben. Sőt Jézus szavaiból nagyon úgy tűnik számomra, hogy a huszonöt százalékos hatásfok – hiszen minden negyedik búzaszem hullik jó földbe, s hoz termést, igaz, akkor sokszorost – szándékoltan nagyvonalú. Láttunk már sok lehetetlen helyen kinyíló virágot: szikla hasadékéban, a betondzsungel közepén vagy a puszta sivárságában is.

A kép túloldalán a lelkész könyörög, fohászkodik a gyülekezetek Urához. Talán épp azért, hogy alkalmas magvető legyen, jó szolgája Isten testté lett Igéjének. Számomra mindig megdöbbentő a tanítványok és az apostolok kontrasztja: de hát ők ugyanazok! Igen, de valami történt velük! A tanítványok csetlettek-botlottak, sőt elmenekültek, cserben hagyták mesterüket. Mégis, ezt a bukott társaságot bízza meg, küldi el az immár feltámadott Krisztus követségbe, küldetéssel a világba, a világ számára. De ehhez kellett a személyes összetöretés, és kellett a feltámadás bizonysága, amelyet a Lélek ad, aki nélkül nincs hivatás, nincs gyülekezet, főleg nincs misszió.

Különös igazsága a misszió kérdésének (talán ezen gondolkodhatott a festmény lelkésze az oltár előtt): nem biztos, hogy ugyanaz a vető, mint az arató (Jn 4,37). Számomra is folytonos imatéma ez. Vajon mikorra érik be a munkám gyümölcse? Beérik-e egyáltalán? Lehet, hogy amit most elvégzek, majd egy utódom számára hozza el az aratást? Amit pedig elhanyagolok, lehet, hogy nem az én időmben, hanem majd az utánam következő lelkésznél bosszulja meg magát?

Jó volna látni az elvégzett munka gyümölcsét, meglátni az aratást. Áldott az a magvető, akinek ez jut osztályrészül, ám ez inkább kiváltság, amely a nagy elődöknek sem adatott meg minden esetben. Gondoljunk csak Pálra, aki így írt a korinthusi gyülekezetnek. „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést.” (1Kor 3,6)

Így jutunk el a kép koronájához: „Sine me nihil”. Amikor a minden téren meghatározó maglódi évem után Bócsára és Tázlárra kerültem, a Homokhátság közepére, magam sem tudtam, hogy mire számíthatok. A 127. zsoltár szavaival biztattam magamat és a két kicsiny gyülekezetet: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” (Zsolt 127,1) Ennek már lassan hét esztendeje; sok minden történt azóta, jó is, rossz is, ám igencsak odébb van, hogy kijelenthessük: beérett a vetés. De Isten adja a növekedést, áldása nélkül sehol nem lennénk. Nélküle valóban semmik vagyunk, semmit nem tehetünk.

Időről időre megkapom Ézsaiás próféta szavait: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vis - sza hozzám üresen, hanem véghez viszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,10–11)

Bizalommal tölt el Isten igéje a holnap felől, a misszió, a küldetésünk felől, hogy áldássá lehetünk, s áldást kaphatunk. A dolgunk végső soron valóban az, maximálisan komolyan véve, ami a maglódi szószéken látható: szórni a magot, imádkozni, tudva, hogy az áldás onnan felülről jön.

A szerző a Bócsa–Tázlári Evangélikus Egyházközség lelkésze.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2020. április 26-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.