Az Ökumenikus és Külügyi Osztály képviseletében  Domokos Ildikó vett részt az alkalmon. Az éves rendes nagygyűlésen az elmúlt esztendő beszámolói, eseményei és a jövő évi tervek bemutatása mellett személyi változásokról is döntés született. Így Hallgatóné Hajnal Juditot maximális támogatás mellett a szervezet jelenlévő tagjai állandó rendes elnökségi tagnak szavazták meg.

Christ Church Cathedral – Oktatási konferencia: Köszöntő 

2017. december 1.

Michael Jackson, Dublin érseke 

Arccal a fény felé

Még mindig a reformáció

Gondolom, hogy mostanra, 2017 decemberére mindannyian annyit hallottak – és beszéltek is – a reformációról, amennyit csak szerettek volna. Nekünk, akik a reformátori hagyományt követjük, nem is volna helyes letagadnunk, hogy protestáns voltunk meghatároz bennünket, és meghatározza azt is, ahogy – tudatosan vagy tudattalanul – mások irányában megnyilvánulunk. Luther Márton három „őstweetje” nem is ad okot a szégyenkezésre: sola Scriptura, sola gratia, sola fide, azaz egyedül a Szentírás, egyedül kegyelemből, egyedül hit által. Ez a világos megfogalmazás és annak egyértelmű, fölösleges sallangot nélkülöző iránymutatása megállja helyét a mai laptopon és tableten szocializálódott generációnál is. Ugyanakkor segít abban, hogy elménk a legszükségesebbekre koncentráljon. Az elmélyülésre és a továbblépésre számos lehetőség kínálkozik. Ezeregy módon megtörténhet az oktatási-nevelési szakemberek körében olyannyira kedvelt jelenség: az input. Nyitva áll az ajtó, hogy belépjünk és a valóságban is megéljük, mit jelent ma kereszténynek lenni, ezt a megtapasztalást pedig a szentségekből, az imádságból és a közösségből meríthetjük. A Szentírás, kegyelem és hit hármas képlete mindannyiunk számára lehetővé teszi, hogy megerősítsük személyes viszonyulásunkat, amely egyben hitéletünk alapja is, legyünk bár a katolikus vagy a protestáns felekezet tagjai vagy – ahogy mi, anglikánok ezt látni szeretjük – egyszerre mindkettőhöz tartozók. Arra kaptunk elhívást, hogy egy szekularizált korban ökumenikusan éljünk. Úgy érzem, hogy a legtöbben közülünk élvezik, hogy lehetnek szekulárisak és élvezik az ökumenikus létet is. Szükség van arra, hogy rendszeres időközönként megnyilvánulását adjuk ennek az ökumenikus létnek aktív és ösztönös módon egyaránt, és arra is, hogy együttműködjünk a vallásközi párbeszéd és kölcsönös megértés terén.

Kontextus és kreativitás

Azonban bármilyen vonzó is egy ilyen egyszerű és világos tézis, lehetőség, sőt igény van annak kifejtésére is. A minket körülvevő világot nem a teológiai kényelem, a bizonyosság vagy a megjósolhatóság jellemzi. Ha kinyitunk egy újságot, valódi teológiai kérdésekkel találkozhatunk, néha megdöbbentően idiomatikus megfogalmazásban. És nem is olyan ez a világ, hogy ne akarnánk benne szekulárisak és modernek lenni. Haladunk a korral, és a gondolkodásmódunknak is ezt kell tennie. A pedagógusok tulajdonképpen mindenkinél jobban tudják ezt. És ha mi nem is tudnánk, a diákjaink tisztában vannak vele. Mi, akik a hittel és a vallással foglalkozunk, gyakran lemaradunk, és későn vesszük észre, milyen fontos és milyen életet adó is valójában a változás. Azt is nehezen fogadjuk el, hogy amit ma hagyományként tisztelünk, valamikor újítás volt – pedig ez minden tiszta és reményteli generációban megismétlődhet. Egyszóval tehát szükségünk van a kontextusra és a kreativitásra is, ha örökségünket, tradícióinkat, a tudás táguló és holografikus tárházát új és releváns formában szeretnénk birtokba venni és másokat is erre szeretnénk bátorítani.

Prioritások és előítéletek

A prioritások és előítéletek szerepének felismerése mind az ösztönök, mind a döntéshozás szintjén meg kell, hogy nyilvánuljon abban, ahogyan önmagunk vallásos és pedagógiai énjének finom vonásait értelmezzük. Önmagunkba vetett hitünk könnyen válhat másokat lehengerlő buldózerré, ha saját prioritásunkat olyan szenvedélynek tekintjük, amely feljogosít minket mások önmagukba vetett hitének irányítására. Ez pedig előítéletessé tehet bennünket, mivel előre feltételezzük, hogy a bennünk megszülető végeredmény lesz a tulajdonképpeni végső eredmény. A minket körülvevő kultúrában sok tényező hajt ebbe az irányba. Ha zabolátlan önhitünket elkötelezett öntudatossággal, önfigyelemmel és önreflexióval helyettesítjük, megint csak arra jutunk, hogy saját prioritásaink előítéletekké válnak. Az előítélet törekvés, hogy túlszabályozzuk és kontrolláljuk mások véleménykülönbségéhez, konstruktívan kritikus hozzáállásához és aktív szerepéhez való jogát. Elveszi az oxigént, amely táplálhatná a közös energiákat, és így nem jöhet létre az az új szintézis, amelyet egyedül gondolkodva és cselekedve senki sem képes megteremteni. Az előítélet-mentesség azonban olyan légkört teremt, amelyben lehetővé válik az interaktív tanítás és tanulás, és virágozhat a hitélet. Ahogy az újszövetségbeli levelekben is olvashatjuk: egyszerre van szükségünk hitre és cselekedetekre. Jézus Krisztusra adandó válaszunk egyszerre lehet páli és jakabi. 

Pluralizmus és sokféleség

Manapság egyre világosabban láthatjuk a nacionalizmus fogalmának beszűkülését. Ugyanilyen világosan kell látnunk a beszűkülő önértelmezés kísértését is, különösen mivel eláraszt bennünket a kommunikáció, és könnyen hozzáférünk bármilyen információhoz anélkül, hogy kellő kritikai figyelmet fordítanánk a forrásra, a csúsztatásokra vagy a mögöttes sugalmazás erejére. A vallásos ember számára a különös veszély az, hogy a legrosszabb esetben identitásunkat – és annak kiterjesztéseként másokról alkotott képünket is – a szelektivizmus és az abszolutizmus kezdi irányítani. Ironikus módon ez megtörténhet úgy is, hogy közben elítéljük a fundamentalistákat, mintha a liberalizmusnak ne lehetne ugyanúgy totalitárius és önelégült kifejeződése. A tulajdonképpeni vallásos színtéren kívül ez játszódhat le az álhírek, a valós vagy a valóságosan alulinformált Brexit körüli történések, okok és következmények vagy igazából bármi más téma körül. John Paul Lederach, aki nagyban befolyásolta az írországi megbékélés folyamatát, találóan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy „a sokféleség a barátunk”. Pluralizmus és sokféleség – ezt tehát az utolsó szópár, amelyet megfontolásra javaslok. Ha azt akarjuk, hogy a sokféleség valóban a barátunk legyen, akkor véleményem szerint a nagyvonalúságra és alkalmazkodásra is kiterjedő pluralizmust kell megteremtenünk, és ennek jeleit kell éberen figyelnünk. A Szentírás, kegyelem és hit örökségének és jól hangolt ökumenikus antennáinknak segítségével talán az elkövetkező 500 évben is megélhetjük protestáns identitásunkat egy olyan világban, amely valójában mindig is szekularizált volt. Amit ez a világ kér tőlünk, az a mi elkötelezettségünk és együttérzésünk; kritikánk és vállalásunk; Istenbe vetett hitünk és a mások érdekében végzett munkánk. Ezért tanítunk iskolában, szószéken egyaránt. A polgárságunk az elhívásunk.