Evangélikus liturgiánkban talán szokatlannak tűnik – bár van rá példa – az a nagycsütörtöki, érzékszerveinkre ható liturgikus elem, amely római katolikus testvéreink liturgiájában jelen van. Nagycsütörtök az egyház életének olyan eseménye, amely magában foglalja a tanítványok lábmosását, az utolsó vacsorát, továbbá Jézus elvonulását a Gecsemáné-kertbe. Ez a nap tehát a felkészülés, a megerősítés, a megtisztulás napján kívül nagypéntek közeledtének hírvivőjévé is válik. A római katolikus miséken ezen a napon az áldozást követően nem áldással, hanem oltárfosztással ér véget az istentisztelet. Erről Dobszay László így vall: „Az oltárfosztás és oltármosás valóban kifejezi a szenvedő Messiás alakját is, egy sajátos halotti szertartás is, melyben az oltár szinte Jézus halott testét helyettesíti; az oltár megfosztása a gyász jele, de annak megmosása és megkenése révén annak felszenteltségére is emlékeztet, hiszen Jézus halála sem csak halál, hanem szentség: benne van a mi üdvösségünk és feltámadásunk.”

Valami egészen drámai esemény történik. Az orgona elhallgat, a gyülekezet csöndben van. A templomi fényeket lekapcsolják. A szertartást végző pap az oltáron lévő liturgikus tárgyakat elkezdi szépen sorban kivinni az apszisból. Először elfújja azt a gyertyát, amely egyben Jézus-szimbólum is. Odaadja ministránsának, aki azt elviszi. Majd következik a kereszt leemelése az oltárról – közben a gyülekezet zsoltárokat mond. Ezt követi a Biblia becsukása, majd kivitele. Az oltárterítő, amely fehér színével egész évben emlékeztet minket Jézus halálára, összehajtogatva lekerül az oltárról. Az üres oltár mellől a pap az istentisztelet végén nem mond áldást, nem bocsátja el a híveket, egyszerűen csak távozik. Mély csend költözik a templomba. Nagypéntek közeledte. Az utolsó vacsora megerősítő és megtisztító üzenetét követően megérkezünk legnagyobb ünnepünkhöz. Az egész évben jelen lévő, szemünket mégis sokszor elkerülő szimbólum központi üzenetté válik. Az üres oltár, a Jézus–sír jelenléte felhívja figyelmünket arra, hogy a nagyheti események, a lábmosás, az utolsó vacsora és a kereszt értünk történt. Részesei vagyunk a történetnek. Az ókeresztények katakombákban tartott istentiszteleteiken az agapét a sírok fölött ülték meg, melynek fedőkövét menzának nevezik. A sír jelen van hétköznapjainkban, magán hordozza az áldozat, a megbocsátás, az isteni szeretet jelképét. Megerősítést nyújt annak a bizonyosságnak a bennünk való elmélyítésére, amelyet Pál apostol így fogalmaz: „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1,18)