Elaludtam az istentiszteleten…

Az istentisztelet a szokott rend szerint zajlott. Énekeltek, imádkoztak a hívek, mondták hangosan a hitvallást, majd figyeltek buzgón az igehirdetésre. Egyszer csak különös hang hallatszott. Mi lehet ez? Mintha valaki horkolna… Az egyik asszony riadtan pattant fel a padból: Jaj, Istenem, ez az én uram! És máris szaladt fel a karzatra, hogy felébressze szundikáló férjét. Emlegették ugyan a faluban egy darabig az esetet, de senki nem vette a szívére, hiszen ismerték a bácsit. Ő ilyen – ha leül, menten elalszik. Ez valami betegség lehet nála…

Mielőtt megszólnám – így sok év távolából – a bácsit, elgondolkodom: Vajon én nem aludtam még el az istentiszteleten? Úgy, ahogy ő, biztosan nem. De úgy, hogy ellankadt a figyelmem vagy csak testben voltam ott a templomban, de gondolatban, lélekben máshol jártam, vagy teljesen kikapcsoltam – ilyen sajnos előfordult már.

Április hónap igéje juttatta eszembe ezt. „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Mt 26,41) Hiszen azon az éjszakán, amikor Jézus gyötrődött a Gecsemáné-kertben, szeretett tanítványait többször is elnyomta az álom. Pont az a három ember, aki a legbensőbb tanítványi körhöz tartozott – Péter, Jakab és János –, aki a megdicsőülés hegyén saját fülével hallotta Isten kijelentését szent Fiáról, most a kritikus órán nem tud erőt venni magán. És Jézus – függetlenül az ő helyt nem állásuktól – megy tovább a Golgotára vezető úton, és életét adja értük.

Szíven üt az üzenet: Mennyire szeret az Úr Jézus! Pedig de sok bűn, bukás, kudarc, rá figyelni nem tudás van az életemben! De sokszor nem tudok virrasztani és imádkozni, amikor pedig nagyon fontos lenne, mert amiről szó van, az nem valami apróság, hanem az üdvösségemről szól. Azt hiszem, ez eszembe jut majd, ha legközelebb „aludni” készülök egy gyülekezeti alkalmon…