Miközben tanítunk, túl keveset tanulunk! 

Kivétel nélkül mindannyian. Elsősorban arról, hogy az életünk végén igazából semmi más nem lesz fontos, csupán az, hogy milyen emberek voltunk. Nem a szorzótáblát, a lexikális tudást kérik tőlünk számon akkor, ott, az öröklét küszöbén állva, hanem sokkal inkább azt, hogy mennyi szeretet, jóság, önzetlen adni akarás volt az életünkben.

A harmadik tanévet kezdtük a szőlősgyöröki evangélikus iskolánkban. Gyakran teszik fel a kérdést, hogy mitől más ez az iskola. Milyen többletet jelent az, hogy vallásilag elkötelezettek vagyunk? Nem imádkozunk naphosszat, csupán a tanítás kezdetén, a hétfő reggeli áhítatnál, ebéd előtt és után. Nem feddhetetlenek a tanárok és a gyerekek sem, nem mindig sikerül a tökéletes türelmet és szeretetet megvalósítani, ahogy a legjobb családban sem. Elhangzanak csúnya szavak, előfordulnak csínytevések pontosan ugyanúgy, mint más iskolában, és időnként bizony mindannyiunkat elfog a kétség, hogy valóban érdemes-e. Mert mindaz, amit egy nap, egy hét vagy egy év alatt felépítünk a gyerekek lelkében, mintha egyetlen éjszaka alatt is romba tudna dőlni. 

Mindannyian érezzük, hogy leginkább arra kellene törekednünk, hogy néha kilépjünk a bürokrácia, statisztika, kompetencia, kréta, moza értékelési kényszeréből arra is gondolva, hogy a gyerekek nem a bizonyítványban sorakozó jegyeiktől, hanem a lelkükben lévő szeretettől, önzetlen jóságtól válnak igazán jóvá és értékessé. A tudásra, tanulásra való képességük nem egyforma, de a szeretetre való kompetencia kivétel nélkül ott van bennük születésüktől fogva. Semmi nem tudja kiölni a szívükből, csak jó mélyre, időnként hosszú időre elrejti bennük, hogy a legváratlanabb helyen és időben felszínre kerülve másokban is változást hozzon.

Egy héttel ezelőtt egy holland alapítvány önkéntes munkatársai érkeztek Szőlősgyörökbe. Fizetség nélkül, keresztyén hitükből fakadó szeretetből vették birtokba az iskola udvarát, hogy vízelvezető rendszert és új biciklitárolót építsenek, magukkal hozva ráadásként kb. egymillió-kétszázezer forintot, hogy ezzel is támogassák kitűzött céljainkat. Kivétel nélkül mindannyian nyugdíjas, hetven év körüli férfiak. 

A hozzáértő mesteremberek mellett hentes, cégvezető, négygyermekes, hatunokás nagypapa, akik fantasztikus munkamorállal, derűvel és kitartással végezték a munkájukat. Az órák alatt dolgoztak, ácsoltak, árkot ástak, az órák közötti szünetekben fociztak, játszottak, énekeltek a gyerekekkel, mintha csak a saját családjaik lennének. A jóság pedig viszonzásra talált. A padban ülni alig tudó, a folyton beszélni akaró, a házi feladatot időnként elmulasztó fiúk csatasorba álltak azon versenyezve, ki tud többet segíteni. Lapátot ragadtak, talicskát toltak, árkot temettek... Én pedig büszkén néztem őket, a mi gyerekeinket, és közben hálát adtam az Istennek, hogy ilyenek, minden rosszasággal, csintalansággal együtt, mert ott van bennük, ébreszthető, növelhető az, ami sok helyről már kiveszett: az önzetlen, tiszta, jóra törekvő szeretet.

Kell ennél több? Hiszen olyan mindegy, hogy mik lesznek: Nobel-díjas tudósok, ácsok vagy kőművesek… Csak egy az, ami igazán lényeges, hogy mindig maradjanak tiszta lelkű és szívű emberek. Talán ez az, amiben leginkább többek lehetünk, ebben különbözhetünk a többi sok ezer intézménytől: keresztyén módon nevelni, ezzel növelni nem mennyiségben, hanem minőségben: segíteni a gyereknek megtalálni és kibontani önmagát, nem csupán számokban, hanem a szeretet mennyiségében mérve.