Sose hittem volna, hogy meglett férfi és családapa létemre egy vámpíros tinilavsztorit fogok olvasni, de kiskamasz unokahúgom rávett, mondván, hogy nekem is tetszeni fog. Kicsit megijedtem, hogy ilyennek ismer, de végül megvettem az Alkonyatot. A buszon aztán igyekeztem úgy olvasni, hogy más ne lássa a borítót, ugyanis lányregényről van szó. 

Már a könyvismertetőből kiderült, hogy a tinilányok viharos érzelmi világának bugyrai vártak rám nagyjából kétezerötszáz oldalon keresztül. Férfiszemmel nem könnyű hosszú oldalakon keresztül egy „gázos”, de ezeket a dolgokat jól tűrő tizenhét éves tinilány epekedését hallgatni imádott, görög félistenre emlékeztető osztálytársa iránt, viszont megmagyarázza a tényt, hogy a sorozat tíz olvasójából nyolc lány, és hogy a kötetek végén leközölt rajongói bejegyzések többsége tíz-, húsz- és harmincéves hölgyektől származik.

Az Alkonyat világa

A regény elfeledteti velünk a tipikus vámpírsztorik röhejes kliséit. Bár az első kötet a szerző szerint is kicsit unalmas lett, belejött az írásba, és a többi, még vastagabb kötetet valóban alig lehet letenni a sok izgalom miatt. Egy kissé bizarr világ tárul benne elénk. A történet ma játszódik, természetesen Amerikában, egy borongós tengerparti kisvárosban. A helyi indián törzs alakváltó farkasharcosai igyekeznek megvédeni a területüket és az embereket a vámpíroktól. De vannak jó vámpírok is (a Cullen család), akik azért aranyszeműek, mert „vegetáriánusok” (csak állati vért isznak), és ők is szemben állnak a gonosz, vörösszemű vámpírokkal, akik embervért isznak. 

A lényeg azonban egy szerelmi háromszög. Bella, a főszereplő gimis lány tűz és jég között őrlődik, mire végül dönteni tud két évfolyamtársa között. Az egyik Jakob, a negyvenkét fokos állandó testhőmérsékletű, farkassá átvedleni tudó, egyszerű indián srác, a másik Edward, a százkilenc évvel ezelőtt betegségben majdnem elhunyt, de tizenhét évesnek megmaradt, márványhideg és -kemény, művelt vegás vámpír. A fiúk időnként majdnem egymásnak esnek a lány miatt, de végül kibékülnek: Jakob marad Bella jó barátja, Edward pedig a nagy szerelem.

Bella mindenkinek az idegeire megy, mivel úgy tűnik, nincsenek önvédelmi ösztönei. Ez azért probléma, mert Edward szó szerint úgy szereti a lányt, hogy majd megeszi, de őt ez nem zavarja, mert szerelmes, a szerelem pedig vakon bízik. Szegény Edward tehát végig azzal küzd, hogy ne hasson rá a lány meleg vérének csábító illata. Nagy óvatosan eljutnak a csókig és az ölelésig, de tovább – minden vágy ellenére – nem, mert a kőkemény és jéghideg testű vámpír szó szerint megölhetné a kamaszlányt. A megoldás az lenne, ha Edward megharapná Bellát, s akkor a fogában levő méreg átváltoztatná a lányt vámpírrá, s Bella pont ezt szeretné. Illetve előtte többet is, de Edward – igazi 20. század eleji stílusban – csak esküvő után hajlandó vele lefeküdni.

Bella leérettségizik, meglesz az esküvő, és a lány könnyebb sérülésekkel túléli a nászéjszakát. Viszont azonnal teherbe is esik, és a szupergyorsan növekvő félember-félvámpír baba miatt majdnem belehal a terhességbe, és a szülésbe végül tényleg bele is halna, ha Edwardnak nem sikerülne őt átváltoztatnia. Az átváltozás után azonban Bella, a vékony, félénk, táncban, sportban tök béna, semmiben sem kiemelkedő, halandó humán tiniből egy tökéletes testű és örök életű díva lesz, akiről kiderül, hogy más, nagy hatalmú vámpírokat is képes legyőzni, de csak azért, mert a többi vámpír számára hihetetlen mértékű önuralommal rendelkezik. 

Az önmegtartóztatás romantikája

Mi áll az elképesztő siker mögött? Egyfelől egy lány szerelme, aki mer vakon bízni: valóban bízni pedig annyit jelent, hogy nem készülünk fel titokban „minden esetre”. (Igen, a szeretet kiszolgáltatottá tesz.) Másfelől egy fiú szerelme, aki csak azután fekszik le a lánnyal, miután az már hozzáment feleségül. Valóban összekötődni ugyanis életeknek kell, nem csupán érzéseknek vagy testrészeknek. (Igen, a szeretet önmagunkkal szemben ad erőt.)

No, de hogy manapság egy amerikai írónő ilyen ideált állítson a tinik elé!? Amikor minden „normális” tinifilm és regény az ellenkezőjéről szól? Pedig a dolog bejött. Amerikai – és magyar – lányok tömegei jöttek rá, hogy valójában valami ilyesmire vágynak, és nem „egyszer használatos” kapcsolatokra. Régi vágású srácokra, akiknek van önuralmuk, és régi vágású lányokra, akik képesek magukat egy fiúra rábízni, mert okuk van rá, mivel azok úgy bánnak velük. 

Stephenie Meyer

Mielőtt valaki felsóhajtana: „Kár, hogy a szerző nem keresztyén!”, elárulom, hogy a szerző mormon. Többgyermekes családanya, aki kevés szabadidejében pötyögte be laptopjába a sztorit. A mormonok pedig a puritán erkölcsiségükről híresek. Házasság előtt nincs szex, és a házasságot az örökkévalóságra kötik, hogy aztán belőlük is istenek és istennők lehessenek, amint ezt a Mennyei atya és a Mennyei anya is egykor elérte. Ez azonban már egy másik fura történet, és a regényben a szerző személyes hitéből nemigen jelenik meg más. Talán csak annyi, hogy az indián szereplőknek mind bibliai, ószövetségi nevük van. A mormon hit szerint ugyanis az indiánok ősei a Kr. e. 6. században Amerikába áthajózott zsidók. (Mondom, ez egy másik fura történet.)

Összefoglaló

Végül, a regényen elgondolkodva, itt és most csak néhány dolgot emelnék ki. Először is, az önuralom romantikája akkor is bibliai, keresztény érték, ha pont egy mormon anyuka furcsa képzeletvilága irányítja rá egy nemzedék figyelmét. Ezért örülök, ha nem keresztyén és keresztyén fiatalok is többet gondolkodnak ilyesmin, mint manapság szokás.

Másodszor, ha a puszta gondolatra is ilyen sokan reagáltak pozitívan, akkor ez némi reményre ad okot: ezek szerint sok fiatal érzi, hogy nem kell feltétlenül együtt úszni mindazzal, ami a média csatornájából kifolyik.

És végül, olyan jó lenne, ha a szeretetből fakadó bizalom és az önuralom nem olyasmi lenne, amiről a mai fiatalok csak olvashatnak, hanem amit láthatnának is. Mármint a való világban.

www.apologia.hu

A Híd magazin megrendelhető: evmis@lutheran.hu