A Bibliában az alvás sokszor szerepel úgy, mint a halál eufemizmusa. Ahogyan a zsoltáros írja: „Tekints rám, hallgass meg, Uram, Istenem! Tartsd meg szemem ragyogását, ne jöjjön rám halálos álom!” (Zsolt 13,4) Jézus maga is költőien fejezi ki ezt a hasonlóságot Lázár feltámasztásának történetében: „Ezeket mondta, azután így szólt hozzájuk: Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.” (Jn 11,11) A népi vallásosságban is megjelenik az alvás mint a halál szimbóluma, ezt érhetjük tetten evangélikus énekeskönyvünk egyik legszebb esti koráljában, „A fényes nap” kezdetű ének második versszakában: „Minden ember megy nyugodalomra, / Az Istentől elrendelt álomra, / De én, Uram, úgy megyek ágyamba, / Mintha mennék gyászos koporsómba.”

Valóban, az alvásban van valami ijesztő és a halálhoz hasonlatos, ahogyan öntudatlanul és magunkra hagyottan fekszünk a sötétben órákig. Nem tudunk semmit tenni azért, hogy ne aludjunk, a testi késztetésünk az alvásra sokkal erősebb az emberi szándékunknál. Nem csoda hát, ha olyan sokszor a gyengeség jeleként aposztrofálják az alvást. Maga Jézus is megélte ezt a Gecsemáné-kertben, amikor hatalmas lelki tusán ment keresztül, és arra utalt a tanítványoknak, hogy „A lélek kész, de a test erőtlen.” (Mk 14,38) A szinoptikus evangéliumokban Jézus kertbéli imádsága a passiótörténet egyik legfeszültebb pillanata. Az elfogatástól kezdve a kereszthalálon keresztül a feltámadásig minden az Olajfák hegyéről indul. Miközben azonban a feszültség a tetőfokára hág, és Jézus vért verejtékezik a szenvedéstől, néhány méterrel arrébb a tanítványok békésen szunyókálnak.

Tovább a KötőSzó blogra.