A kedves olvasó bizonyára jól ismeri Bábel tornyának, a bábeli zűrzavarnak a történetét. Akkor ott kudarcba fulladt egy terv, amely lázadásból született, célja az ember nagyságának – végtelen gőgjéből fakadó – dicsőséges bebizonyítása lett volna: feljutni az égig. Az ember már csak ilyen, de (újra és újra) meg kell tanulnia, hogy nem egyenlő Istennel…

De vajon valóban örökre elvette-e tőlünk Isten annak a lehetőségét, hogy meg- értsük egymást? Hiszem és állítom, hogy nem, sőt: a bölcs és jóságos Teremtő végtelen szeretetéből fakadóan gazdagságából annyit juttatott nekünk – talán tudatában sem vagyunk –, hogy bizony: nyelvek és nyelvjárások tízezrei ellenére mi, emberek, mi, Isten teremtményei érthetjük (és értjük is) egymást – szavak nélkül is. Így volt ez mindig, és így is lesz addig, amíg világ a világ.

Itt van mindjárt az olimpia, amelyet a világ minden nemzete izgalommal követ. Hát kell ahhoz egyazon nyelv ismerete, hogy szaporábban verjen a szívünk, amikor sikerre jut egy sportolónk, amikor véghez visz valami nagyszerű, „emberfeletti” teljesítményt? A szemekből nem tudunk olvasni szavak nélkül is, ha látjuk, hogy valaki küzd és győz, vagy küzd és veszít? Van ember, aki – a másik nyelvének ismerete híján – nem érti meg a mozdulatok, gesztusok, szemvillanások, az ég felé kinyújtott kezek, örömteli vagy vigasztaló ölelések értelmét? Az az eufória, amellyel az elmúlt napokban a világ egy pontra figyelt-figyel és drukkolt, örült, aggódott, szorított, valami emelkedett ünnepként vonul be a sporttörténelembe.

De nem csak négyévente omlanak le a falak ember és ember között. Aki élvezte már a zene mindenek felett való erejét, sodrását, Isten eme ajándékát, az tudja: hangozzon bármilyen nyelven az Örömóda, énekeljenek akármilyen nyelven egy rekviemet, hallgassa a legcsodálatosabb Bach-passiókat: minden teremtett lélek érti – nem a szavait, de azt, ami a lényege, a szíve, a lelke. A kultúra, a művészet – egy festmény, egy szobor, egy épület, egy kódex míves lapjainak festett képei, egy textília aprólékos kidolgozása vagy egy tánc ősi mozdulatai – megannyi lehetőség, hogy teremtmény és teremtmény szót (akarom mondani, „szót”) értsen egymással. Megértse és megértesse önmagát, érzéseit, örömeit, bánatait, félelmeit, istenkeresését, Isten iránti szeretetét, háláját, dicsőítését, életről és halálról mondja el, amit tud, amit megtudott, amit át kell adnia.

A legfrissebb és legerőteljesebb megtapasztalásom azonban mégsem a fentiekhez köthető. Egy élmény, amely elementáris és megragadóan egyszerű volt. A budapesti „A föld sója” találkozón történt, teljesen profán helyszínen, egy sportcsarnokban. Bábel lakóinak sok ezer évvel későbbi utódai, együtt mondtuk az Úrtól tanult imádságot, a Miatyánkot. Jézustól kapott szavakat, amelyeket sokan bizonyára kisgyermekként hallottak először, édesanyjuk, nagyanyjuk szájából, és még saját nyelvükön sem biztos, hogy azonmód értették a fohászt. Több ezer ember volt együtt, legalább nyolc vagy még több nemzet fiai-lányai mindannyian ugyanazt mondták, a saját anyanyelvükön. Jómagam is egy olyan, más nyelvű sziget kellős közepén voltam, ahol jobbról is, balról is más-más hangzású szavakkal szólt az ima. Mégis értettük egymást.

Biztos vagyok abban is, hogy ha valakinek, aki nem beszéli a nyelvünket, elmondanánk a Miatyánkot, ha nem tudja is, hogy mit mondunk, felismerné… Tegyünk egy próbát, hogy a megértés a szavak korlátjai ellenére hogyan, milyen utakon ér el egyik embertől a másikig! Ez az az imádság, amelyet, úgy hiszem, éljen bárhol is az ember, hazájától távol, más országban, más kultúrában, akármilyen régóta, mindig a saját anyanyelvén mond el Istennek, a lelke belső csendjében. Ez az a fohász, amely a halálos ágyig elkísér, a bölcsőtől a koporsóig.

Az úri ima szent szövegét áhítattal és alázattal vitte Isten színe elé a közösséggé lett közönség a sportcsarnokban, és lett sóvá és világossággá. A sokféle nyelv összekeveredett a hatalmas térben, és egybesimult, úgy szállt „felfelé”, Isten dicsőségére. Egységben, együtt, egymás mellett állva mondta az ősi kéréseket 2016 nyarának ez az egyedi összetételű Krisztus-követő gyülekezete. A világ világossága, Krisztus fényében felismertük és megértettük egymást.

Sok nyelven szólt a Miatyánk, ékes bizonyítékául annak, hogy igenis van út lélektől lélekig.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 33. számában jelent meg, 2016. augusztus 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.