Nem iszom évek óta, mégis tudtam, hogy a járvány és a szociális érintkezések lecsökkenése számomra két érzést hoz magával. Két veszedelmes érzést.
Az egyik érzés az aggodalom és az idegeskedés. Aggódom a szeretteim és a magam egészségéért, a munkahelyemért, a nemzetemért, az emberiségért. Hiányzik a gyülekezet, hiányoznak a barátaim, ma reggel már a főnököm is hiányzott. Megannyi olyan érzés, amely feszültséget keltett bennem, és amelyre régen ittam. Tudom, hogy ma sokan így éreznek, és sokan nyúlnak ezért a pohár után.
A másik érzés a boldogság. Távmunkában vagyok, itthon vagyok, a családdal vagyok. Szeretek a családdal lenni, és most már a család is szeret velem lenni. Szeretek itthon lenni, egyelőre még távmunkában is szeretek lenni. A boldogság mint veszedelmes érzés? Igen, számomra az. Amikor túl voltunk a házasságunk egyik mély válságán, sőt egészségi és anyagi veszélyhelyzeteken is, akkor elkezdtem féktelenül inni. Ittam, pedig minden rendben volt körülöttem, csak én nem. Akkor jöttem rá, hogy alkoholista vagyok.