Túl sok az egyéb

A közelmúltban nyugdíjba ment, nem is kicsi városban szolgáló lelkész mondta, örül annak, hogy letehette a gyülekezeti lelkészi szolgálatot, mert az utóbbi években 60%-ban már nem valódi lelkészi munkát kellett végeznie a gyülekezetében. (Megjegyzés: mint több évtizeden keresztül lelkészi szolgálatot végző, bizonyosan tudta, hogy mi a valódi lelkészi munka, és mi nem az.)

Tavaly év elején volt lelkészem panaszkodott, hogy – amint fogalmazott – brutálisan megnőtt az adminisztrációs teher. Egy olyan gyülekezetben, ahol a lelkészi hivatalban profi munkatársak segítik a gyülekezeti komplex adminisztrációt.

Egy másik lelkész egy az egyben elvész a kötelezően beadandó papírhegyek között. Egyrészről új számviteli és könyvelési szabályok vannak, másrészről a vagyonnal, ingatlannal rendelkező társgyülekezetek, de még szórványok könyveit is külön kell vezetni. A helyi presbiterek és gyülekezeti tagok mindegyiknél külön igénylik a kimutatást, hogy kicsi, talán elfogyó közösségük milyen anyagiakkal rendelkezik.

Napi huszonöt óra

Ha már a valódi és nem valódi lelkészi munkát emlegettem – és ezzel esetleg darázsfészekbe nyúltam –, illendő megosztanom, hogy lelkészekkel beszélgetve, ők hogy látják, mi tartozik elsősorban és mindenekelőtt a lelkészi szolgálathoz.

Isten gyülekezetet alapító, építő és fenntartó munkájában való részvétel. Hogyan? Igehirdetésre való készüléssel, igehirdetéssel, a szentségek kiszolgáltatásával, istentiszteleten kívüli gyülekezeti alkalmakon való szolgálatokkal, teológiai önképzéssel, lelkigondozással, kiemelten látogatásokkal és lelkipásztori beszélgetésekkel, lelki munkatársak kiválasztásával, felkészítésükkel, képzésükkel, kiküldésükkel és beszámoltatásukkal, a gyülekezeti misszió előkészítésével és folytatásával. Ezek mellett lennének gyülekezeten kívüli feladatok is, mint például a vendégszolgálatok és közegyházi munkában való részvételek. Ez önmagában már több, mint ami a nap huszonnégy órájába belefér.

Szabál, szabál, lelkészt zabál

Lackner Pál így írt majd másfél évtizeddel ezelőtt az Evangélikus Életben: „Kérdőívek tömkelegét töltöttük ki az elmúlt hetekben… Ezek jó része épületeink állapotával foglalkozott, az esetleges – vagy aktuális – karbantartási igényeket és azok szükségességét vizsgálva. A szolgálati gépkocsik állapota – a garanciális vagy ajánlott átvizsgálások helyzete – is képezte már ellenőrzés tárgyát.

A leltárok és szabályzatok készítésének korában eszembe jutott egy, még a monarchia korából eredeztetett fanyar mondás: »Szabál, szabál, embert zabál«. A nyilvántartások és adatszolgáltatások közt valóban csak a szolgálatot végző ember felől nem kérdez senki. ... A (lelkésznek) külső és belső elvárásoknak nem könnyű mindig eleget tenni, pláne ha ezek helyenként feszültségben vannak. A külső szemlélő nem is érzi igazán annak sokszor felemelő, máskor nyomasztó terhét, hogy a lelkész Isten igéjének szolgájaként fentről jövő elvárásoknak is meg kell, hogy feleljen, pontosabban: ezeknek kell igazán megfelelnie...”

Mostanra egyrészt tovább bővült a lelkészi feladatkör a pályázatírásokkal, vagy pályázatok íratásával, a kötelező hitoktatás adminisztrálásával, a közmunkások foglalkoztatása kapcsán munkajogi és munkáltatói ügyekkel stb. Másrészt annyival is növekszik a lelkészi feladatkör, ahogy zsugorodik az egyház és vele együtt az önkéntes segítők száma a gyülekezetekben. Vagyis nő a lelkészekre háruló feladat.

Furcsa hozzáállások

A gyülekezeti lelkészek fölötti egyházi szintekről olykor furcsa hozzáállásoknak vagyunk tanúi. Vannak olyan esperesek, akik számára kevésbé érdekes a megye gyülekezeteiben történő fogyás okainak feltárása, a misszió, azaz a szekularizált emberek elérésének ügye, ennek szorgalmazása, mint a pontos adminisztráció megkövetelése a gyülekezeti lelkészektől. Mintha ez utóbbi fontosabb lenne, mint a lelkész eredeti hivatása.

Erről eszembe jut egy eset a civil világból, amikor egy külszolgálatba küldött irodavezető-üzletkötőt, aki egyébként rendkívül precízen adminisztrált és ezt követelte meg huszonvalahány beosztottjától is, számon kértek, hogy jó-jó a pontos jelentések és elszámolások teljesítése, de kössön már üzleteket is a cégnek, hiszen elsősorban üzletkötő. A neve melletti beosztása is erről tanúskodik: XY üzletkötő. Az illető válasza az volt, hogy az üzletkötőnek nem az a feladata, hogy üzletet kössön, mert nem a titulusa határozza meg a feladatát. Érvelését azzal zárta, hogy „a szitakötő sem köt szitát”.

Tudunk furcsa lelkészi hozzáállásokról is. Amikor az adminisztráció és számos más tevékenység takaróul szolgál az el nem végzett lelkészi-lelki munka elfedésére. Hallottam olyan lelkészről, aki kerek perec megmondta, hogy márpedig ő nem végez látogatásokat, mert arra nem érez küldetést magában. Inkább adminisztrál. Más inkább építkezik, felújít, bővít, mint a lelki házat építené. Különben is az utókor arra inkább emlékezik, aki templomot, parókiát, gyülekezeti házat épített, mint arra, aki alatt erősödött a gyülekezet lelki szövete.

És persze vannak furcsa hozzáállások presbiterek, gyülekezeti tagok részéről is. Van, ahol az összevonások miatt üresen maradt hajdan volt parókia kertjének kaszálását a lelkész végzi harminc kilométer távolságról, évente tízszer, mert nincs, aki megcsinálja. Illetve lehetne csináltatni, de a maradék néhány tagú idős helyi gyülekezeti tag inkább bankban tartja a kárpótlásból visszakapott milliókat és kamatait, minthogy fizessen a fűnyírásért. A lelkész meg röstelli a gazt a kertben. Meg azután van olyan is, hogy az automata elromlik, és éjjel szólal meg a harang. „Nagytiszteletű úr, csináljon már valamit” – szólnak be a telefonba a helyiek.

Sajnos a Híd magazin jelen számának felét meg tudnám ilyen valós történetekkel tölteni.

Csattan az ostor

Állítólag a paritás elve él az egyházunkban. Elve igen, gyakorlata alig. Lelkész és felügyelő együtt a gyülekezet élén. Na, meg ott a presbitérium is. Igen ám, de az igazság az, hogy ahol kényszerfelügyelő, -gondnok, -presbiterek vannak, ott nem lehet senki máson számon kérni, mint a lelkészen. Meg különben is a valamilyen feladatot (direkt nem szolgálatot írtam) vállalók között már olyan sokan vannak, akik úgy érzik, hogy szívességet tesznek munkájukkal a lelkésznek, az egyháznak, a Jóistennek, hogy ezért tőlük ne merjen senki követelni. Marad tehát megint a lelkész, akit a szőnyeg szélére lehet állítani, akit lehet és kell fegyelmezni. Persze tudom, hogy vannak lusta papok is, de azt gondolom, hogy ezek száma elenyésző. Ugyanakkor nem biztos, hogy rajtuk is csattan az ostor.

Ébresztő

Ha így megy tovább, prognosztizálható, hogy az amúgy sem alacsony arányú lelkészi kiégések száma a jövőben növekedni fog, mely negatívan mutatkozik meg majd a szolgálatukon, családi életükön. Ez pedig tovább erősíti a gyülekezetek és az egyház erózióját.

Egyértelmű, hogy tisztázni kellene a feladatköröket, és ezt a lelkész felettesei határozzák meg és a gyülekezetekkel is ők tisztázzák. A lelkész az Isten szolgája, de nem a gyülekezet, az egyház rabszolgája!

Gyülekezeti tagtól a püspökig és egyéb országos szintekig mindenkitől több segítséget, megbecsülést, tiszteletet, szeretetet és empátiát kellene kapniuk a lelkészeknek. De mindenekelőtt sokkal több imádságot, hogy a lelkészek lelki munkája, a lélekmentés szolgálata elől az akadályok elháruljanak. Mindezt azért, hogy a lelkészek többet legyenek, lehessenek lelkészek.