Az élet számos területén keressük az egyéni megmérettetéseket; az önálló feladatvégzés alapegysége a tudásalapú társadalomnak. Egyéni boldogulásunkra törekszünk, önmagunk kiteljesedésére vágyva keresünk társat, munkát, saját ambíciónktól vezérelve gyakoroljuk hivatásunkat. A központban az én áll szükségleteivel és céljaival.

Még a hitünkben is az énközpontúság dominál. A személyes Isten személyesen nekünk szól igéjében, a mi imáinkat hallgatja meg, és azokra válaszol. Egyengeti sorsunkat, ismeri mindannyiunk jellemét, bűneit, és szeretete abban nyilvánul meg, hogy a mi személyes életünkért áldozza az Úr Jézusét.

Egyedül vagy együtt? Az utóbbi hetekben a vírus sújtotta világ helyzetének számtalan értelmezésével találkoztam. A magyarázatok mind egyfelé mutatnak: az önmaga körül forgó ember újra meg kell tanulja a felelős szeretetet, saját maga korlátozását. Nem élhet többé olyan önző módon, mint eddig. Ismeretlen és félelmetes valamivel állunk szemben, ami csakis egymásba karolva, egymásért cselekedve győzhető le. „Együtt sikerül!” – hangzik a biztatás.

Igen, a közös ellenség előhívja az egészséges mechanizmusokat. De azért azt is látjuk, mennyire gyenge lábakon áll ez a mostani egységtörekvés. Bármennyire sötét is az az ösvény, nem mindenki érzi, hogy itt az idő egymásba karolni, a Vezetőre hagyatkozni.

A Lélek egységében. Jézus búcsúzása és ígéretei a tanítványi körnek szólnak, nem egyesével kapnak válaszokat. A Mester ezt a kis közösséget készíti fel a Szentlélek érkezésére. Ő tudja, mennyire elárvultan érzik majd magukat, ha nem lesz ott velük. Biztosat akarnak tudni életről, örök életről, saját küldetésükről. Ismeri őket: legfőképpen arra vágynak, hogy Jézus láthatatlanul, de valóságosan ott legyen velük. Mesterük azt is tudja, hogy amit eddig tett értük, és eddig mondott nekik, mégsem lesz elegendő arra, hogy megmaradjanak őbenne. Folytonos segítséget kell kapjanak, sőt garanciát az eljövendőre.

Mekkora erő van ezekben a többes számú szavakban! Veletek, nálatok, bennetek… Most értjük igazán, mire jó a közösség, amikor több hétig csak a virtuális térben, lelki testvéreink fizikai jelenléte nélkül kényszerültünk „részt venni” gyülekezeti alkalmakon. Amikor Jézusban közösségként lehetünk együtt, imádkozhatunk, énekelhetünk, és mondhatjuk a hitvallást, már nem számít, kinek mennyire erős a hangja, a lényeg az egység, az összetartozás.

Most értjük csak, mekkora ajándéka az Úr Jézusnak, amikor azt mondja: „…én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.” Már mindegy is, ki kibe karol azon a sötét erdei ösvényen, a lényeg, hogy együtt mehetünk, és velünk van az, aki tudja, hová vezet az út. Rábízhatjuk magunkat, mert szeret minket. A saját életét osztja meg velünk, abba az egységbe hív bennünket, amelynél nincs szorosabb – a mennyei Atyával való mély szeretetkapcsolatba.

Ezért nem számít, hogy a parancsolatainak befogadását kéri tőlünk, vagy az örök élet erőteljes szavait szólja számunkra: „…én élek, és ti is élni fogtok.” Csak az számít, hogy ezt az önmagával és az Atyával való egységet nekünk adja, és elküldi számunkra a Pártfogót, aki megvilágosít, megtart, és megszentel bennünket ebben a közösségben.

Imádkozzunk! Drága Úr Jézus! Hálát adok neked, hogy elküldted Szentlelkedet. Őáltala ismerhettelek meg téged és mennyei Atyámat. Hálát adok neked, hogy elküldted Szentlelkedet. Ő az, aki megvilágosít, és felismerteti velem igazi, bűnös valómat és nélküled árva életemet. Hálát adok neked, hogy elküldted Szentlelkedet. Ő az, akinek a mi gyülekezetünk létét is köszönhetjük. Hálát adok neked, hogy elküldted Szentlelkedet. Ő az, aki megtart tebenned, és elrejti az Atyában életemet. Ámen.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2020. május 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.