„Úgy tíz éve kezdődött a kőbányai ökumenében valami új, amikor elmúlt az egymás sanda szemmel történő kritikus figyelésének időszaka. A változáshoz talán kellett három olyan egyívású lelkivezető, akik majdnem egyszerre kerületek a kerület gyülekezeteibe, és a krisztusit látták a másikban, még akkor is, ha más-más felekezethez, szóhasználathoz szoktak, mások a hagyományaik, de mégis megértik egymás nyelvét katolikusként, reformátusként, evangélikusként. Itt kezdődött: nyitottsággal!” – vallja Benkóczy Péter kőbányai evangélikus lelkész. – „Az összefogás aztán túlmutatott a januári együttlétek szervezésén. Összefogtunk, nem készültünk meggyőzni a másikat, inkább csak megérteni, a közöset felfedezni. Őszinték voltunk, vagyunk egymáshoz: merünk kérdezni, merünk kritikát megfogalmazni. Merünk együtt imádkozni. Még ha a saját felekezeteink közül egyesek »rossznak« és »fertőzőnek« is találják, de merünk testvérek s barátok lenni, mély meggyőződéssel. Amikor meghívást kapunk egy ünnepélyre, akkor együtt lépünk az előtérbe, egymást erősítve, a különbözőségekben az értéket, egységet, Krisztust felmutatva.”

A közös nevező és az egymást elfogadó lelkület pedig évről évre növeli az ökumenikus imahéten részt vevők számát. A kerület többi papja, lelkésze pedig szintén örömmel bekapcsolódik, és testvért lát a másikban, akik beszélgetni, imádkozni, közös álmokat szőni is képesek. „Soha nem feledem az alkalmat, amikor a zsúfolásig megtelt református gyülekezeti teremben a szeniorkorú katolikus testvér a közös úrvacsorázás nem túl távoli esélyeiről szólt szentbeszédében” – magyarázta a lelkész, aki nem hiszi, hogy csak a személyeken múlik mindez. Immáron hét kőbányai helyszínen, magyar nyelvű görög- és római katolikusok, reformátusok, evangélikusok és a lengyel anyanyelvű katolikusok is egy nyelven beszélnek: az egység és imádság nyelvén.

Hasonlóképp az egységről, a közös útról vallott Horváth-Csitári Boglárka, a pestszentimrei missziói gyülekezet lelkésznője: „Aki Pestszentimrére érkezik az ökumenikus imahéten, az egy igazán mély szeretetközösséget tapasztalhat meg” – számolt be nekünk. – „Az egység mindig is megvolt, de igazán a 2016-os imahét után fogalmazódott meg az igény, hogy ezt a közösséget nem csak évente egyszer, egy hagyományosan megtartott imahéten szeretnénk megélni. A gyülekezetek pásztorai, Hajdú Bálint Kadosa református, Háló Gyula baptista, akkor még Lak Gábor katolikus és jómagam elhatároztuk, hogy havonta találkozunk. Ezeken a találkozásokon, közös reggeliken, ebédeken alkalmunk volt beszélgetni, tervezgetni közös utunkat. Így alakult meg az Egy úton ökumenikus közösség, amely nem csak azt fejezi ki, hogy templomaink egy utcában vannak, de azt is, hogy a célunk közös: minél több emberhez elvinni az evangélium jó hírét. Így vagyunk mi együtt az imahéten kívül a házasság hetén, a húsvéthajnali feltámadásünnepen, az ősszel megrendezett, több száz fős közösségi, családi napunkon vagy egy-egy gyermeknapon, kulturális eseményen, adventi gyertyagyújtáson. Bár időközben több katolikus szolgatárs váltotta egymást, de öröm, hogy mindig lelkesen és aktívan kapcsolódnak be ökumenikus közösségünkbe. Jelenleg Blanckenstein Miklós katolikus plébánossal szolgálunk együtt” – magyarázta Horváth-Csitári Boglárka evangélikus lelkész asszony a jelen helyzetet.

A sok örömteli gyülekezeti alkalom mellett ugyanakkor vannak vívódások és kétségek is a gyülekezeti tagokban és a lelkészekben egyaránt. Sokan az öröklött helyzeteket, az adott településeken fennálló kedvezőtlen szituációkat, a megrekedt kapcsolatokat, a nyitásra képtelen személyeket említik. Ha új pap vagy lelkész érkezik, talán megmozdul az állóvíz, megpróbálnak egymás felé nyitni, ha azonban nem történik meg a vágyott áttörés, marad mindenki a maga templomában, „csigaházában”, és jobb esetben évente egyszer találkoznak. „Nincsen ez jól, de egyszerűen még mindig nem találjuk meg a közös hangot egymással. Ha viccesen is, de még az istentisztelet előtt is mindenki csipkelődik a másik felé, és évszázados ellentéteket emlegetnek. Aztán az egy hét együttlét után sem történik semmi közös” – veti fel egy másik lelkész.

Mások szerint hiába múltak el évszázadok, a felekezetek közötti rivalizálás, gyűlölködés, vita folyamatos. Hiába történtek az egység felé lépések, ez egyesek szerint csak a látszat. Rengeteg vitás teológiai kérdés van, amelyekre nem sikerül megoldást találni, amelyekben nem sikerül konszenzusra jutni még a közös teológiai bizottságok, nyilatkozatok révén sem. Pedig a keresztényeknek összefogásra és egységes fellépésre lenne szükségük, a szekularizáció s különösen a más vallások, ezoterikus irányzatok, a kereszténységtől idegen tanítások előretörése miatt. 

Jézus így imádkozott főpapi imájában: „…hogy mindnyájan egyek legyenek…” (Jn 17,21) – s három éve az ökumenikus imahét vezérgondolataként épp ezzel hívogattak. Szó van „megbékélt különbözőségekről” is – érvelt az egység mellett Magassy Zoltán, aki tapasztalatait a győri alkalmakon résztvevőként, a környékbeli falvakban pedig szolgálóként, szervező lelkészként szerezte. „A szolgálók örömmel készülnek az alkalmakra, a házigazdák sok helyen várják a lelkészkollégákat vacsorával is, de ez a kedvesség és barátság ritkán terjed tovább a lelkészcsaládok közti kapcsolaton. Ritka a görög-, római katolikus, baptista, református, evangélikus gyülekezetekbe járó, de ugyanúgy megkeresztelt/bemerített Jézus-követők gyakorlati, hétköznapi találkozása, látogatása, fizikai munkálkodása, együttes lelki szolgálata, missziója” – mutat rá az evangélikus lelkész. – „Ritkán hallunk arról, hogy egy településen a reformációt évente felváltva ünneplik, s nem úgy, hogy a délelőtti, saját alkalom után tartunk pluszban egy közöset is.” Magassy Zoltán szerint „mernünk kellene kilépni saját, megszokott közösségünk, gondolataink, megrögzöttségeink falai közül, s közelednünk kellene a másik felekezethez tartozókhoz.” Felveti azt is, hogy „keressük a lehetőségét, hogy ne csak a hagyományos, néhol talán kissé sablonosan megtartott »ökumenikus«, hanem a világszerte korábban elindított, minden év januárjának első teljes hetében megrendezett Aliansz-imahetet is megtöltsük tartalommal.”

Hasonlóképp az összefogásra utal, és ebben látja az előremutató irányt Tóth Károly soproni evangélikus lelkész is: „A legélesebben kicsi gyülekezetekben, nehezebb helyzetekben szembesülnek a különböző keresztény felekezetek azzal, hogy csak összefogással érhetünk el valamit. Magyarországon is vannak olyan települések, missziói módszerek, amikben külön-külön semmire sem jutunk, együtt viszont létrejöhet vagy megerősödhet egy keresztény közösség. Én is többször átéltem ezt. Hiszem, hogy Isten az egymásrautaltságon keresztül nevelni akar minket, megmutatni összetartozásunk rejtett, elfelejtett valóságát, aminek nem csak kicsiben és nem csak a nehézségekben kellene megnyilvánulnia.” A soproni lelkész számára meghatározó élmény, amikor „az ökumenikus istentiszteleteken 18–19. századi énekek (»Isten szívén megpihenve…«, »Bár szétszakadva él az egyház…«) szövegén keresztül döbbennek rá sokan, hogy az ökumené nem csak egy 20–21. századi divatjelenség, hanem régóta fontos tárgya a keresztények hitének és reményének.”

Fontos tehát, hogy a régmúlt közös gyökereiből táplálkozva ne a szétszakítottság, az ellentét, a felekezeti különbözőség, hanem Jézusban az egység, az imádság nyelve, a szeretet és az összefogás határozza meg keresztény közösségeinket.