A főszereplő doktornő szenvedélyesen szereti a hivatását, amikor pedig elfojtott indulatokkal, hazugságokkal terhes, látszatra építő, unalmas családi élete szakadékba zuhan, ugyanilyen szenvedéllyel veti bele magát az elé kerülő új szerelembe. A mindent elsöprő érzelem rossz döntések sorát indítja el, s a rossz döntéseknek fájdalmas következményei lesznek – mások életében is.

A néző nem tud kívül maradni a darab történésein. Nemcsak azért, mert kicsi a nézőtér, és ha szerencséje van, az első sorban ül, hanem azért sem, mert Pintér Béla tökéletes tükröt tart elé. A humor és a tragikum, a trágárság és a szentség, a brutalitás és a gyengédség olyan keverékét kínálja, hogy a 110 perces sűrítményben a legkívülállóbb, a legérintetlenebb is megtalálja a saját portréját. Vagy portréit. 110 percen keresztül sírva röhögünk. A végén talán röhögve sírunk. Gyógyító nevetés. Feloldó sírás.

A 42. hét élet- és halálszagú eseményei egy szappanopera-szériát is megtöltenének. Másképpen szólva: „van itt minden, mint a moziban”.

Tovább a cikk folytatására.