Február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Ez késztet arra, hogy két rövid részletet felidézzek hajdani beszélgetéseimből, amelyek rávilágítanak a hit fontosságára az élet nehéz óráiban. Az egyik emlékező Fehérváry István (1925–2014) volt Santa Fében, a Börtönvilág Magyarországon (1978) és a Szovjetvilág Magyarországon (1984) című, szamizdatként terjesztett könyvek írója, akit 15 évi kényszermunkára ítéltek, és nyolc év után, 1956-ban a forradalom szabadította ki. A másik visszaemlékező Oláh Vilmos doktor, 1956-ban a Péterfy Sándor Utcai Kórház orvosa. Ő emlékezett meg egy olyan betegről, Farkas Mihályról (1904–1965), aki az elnyomó, kommunista hatalom egyik vezető alakja volt.

– A hit milyen szerepet játszott a börtönben? – kérdeztem Fehérváry Istvánt.

– Ezzel kapcsolatban el kell mesélnem valamit, amit soha nem felejtek el. Volt közöttünk egy Hír Antal nevű lazarista szerzetes, negyven év körüli férfi. Amikor az ember ezért vagy azért, így vagy úgy, lélekben vagy fizikailag kezdett összetörni, elég volt erre az emberre ránézni, és mindjárt helyreállt a lelki egyensúly. Ugyanis ez az ember a megtestesült mosolygás volt és béke. Egymás közelében volt az ágyunk, fej fej mellett. Ez az ember képes volt arra, ha volt erre idő vasárnap délután, hogy három vagy öt órán keresztül imára kulcsolt kézzel, mosollyal az ajkán aludt. Ha fölébredt, akkor is mosolygott. „Tóni – kérdeztem egyszer tőle –, hogy csinálod ezt?” Az volt a válasza, hogy: „Jézus velem van. S velem mosolyog.” Szerettem volna megkérdezni tőle, hogyan lehet ennek a kisugárzásnak a birtokába jutni, hogy én is tudjak mosolyogni, s ha kell, három órán át is moccanás nélkül aludni.

Én nem járok templomba, mert sem a szertartásban, sem egyébben nem tudok aktívan részt venni. Másként ismertem meg a belső Istenhitet.

Tovább a KötőSzó blogra.