Hetvenkét óra alatt azonban más, sokkal kevésbé öncélú dolgokat is véghez lehet vinni. Olyanokat, mint amilyeneket a Székács József Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium tanulói műveltek Orosházán október 11–14. között. Ezek a székácsos gyerekek és fiatalok hetvenkét óra alatt élték a megszokott életüket: éjszaka aludtak, reggel felkeltek, elmentek az iskolába, ott tanultak, és örültek egymás társaságának, azután ebédeltek, és ki-ki csinálta a szokásos délutáni tevékenységét. 

Szombat reggel azonban – sőt néhány osztály tagjai már csütörtök és péntek délután is – kiléptek a komfortzónájukból, és „Több vagy, ha adsz” feliratú egyenpólóban olyan dolgokat műveltek, amelyeket a hétköznapokban nemigen szoktak. Való igaz, hogy ezek a tevékenységek nem zajlottak hetvenkét órán keresztül, viszont közösségben és másokért történtek. Azért, hogy ezek a kis- és nagyobb diákok megtapasztalhassák, hogyan is lehetnek többek azzal, ha adnak.

Három osztály – kicsik és legnagyobbak együtt – kitakarították a templomot, és lemeszelték a templom tartóoszlopait. Egy másik csapat is összegyűlt az iskola minden osztályából, hogy tekintélyes mennyiségű tartós élelmiszert rendezzen kosarakba a hálaadó istentisztelet re és rászoruló családok számára adományként. Több osztálynyi kisiskolás apró, szorgos keze söpörte, gereblyézte a templomkertben összegyűlt őszi leveleket, miközben a nagyobbak az egykori orosházi lelkészek és tanítók emlékköveit tették rendbe. Némelyek a gyülekezeti ház és a parókiák udvaraiban tevékenykedtek, mások egy gyülekezeti raktárépületben igyekeztek rendet tenni, miközben valódi kincset érő régiségre bukkantak. Az iskola udvara és környéke, az egyik leánygyülekezet templomkertje, közparkok, játszóterek, kórházudvar és a temető hadisírkertje úgyszintén szerepeltek a helyszínek között. Aki nem takarított, az gazolt, szemetet vagy lehullott falevelet szedett össze, időseket látogatott, és segített, vagy a kórház gyermekosztályán töltött néhány tartalmas órát a kis betegekkel. Egy egész osztály párosával végigjárva a város különböző részeit a hálaadó istentiszteletre és az életút-labirintusra hívogató mintegy négyezer meghívót hordta szét, miközben osztályszinten közel háromszáz kilométert gyalogoltak. Mindeközben hét diákunk az országos koráléneklési versenyen képviselte sikerrel a Székács-iskolát.

Nos, hetvenkét óra ilyen szolgálatok elvégzésére is bőségesen elegendő. Ezek a székácsos diákok – többen a szüleiket is bevonva – hetvenkét órában felkészítették a lelküket a másokért való szolgálatra, megvalósították, amit elterveztek, és még tanulságokat is levontak. Mindezt „kompromisszum nélkül”, áldozatot hozva, mégis jó hangulatban és kellemesen elfáradva végezték. Senki nem méricskélte, hogy a másik kevesebbet vagy könnyebbet végez-e, mindenki tette a vállalt feladatát. Ebben kiemelkedő szerepe volt az osztályfőnököknek, minden pedagóguskollégámnak, mert ők szervezték és lelkesítették osztályaikat az egyes tevékenységekre, és ők maguk is tevékenyen részt vettek a lebonyolításban. 

Ezúton is köszönetemet szeretném kifejezni minden kollégámnak, tanítványainknak, a szüleiknek és nem utolsósorban az egész eseménysort szervező és koordináló iskolalelkészünknek! Nekem, aki igyekeztem minden helyszínre bepillantani, személy szerint hatalmas, erőteljes és lélekemelő élmény volt, amit a hetvenkét óra során megtapasztaltam. Óriási ereje van, és az egész településünk számára komoly üzenete is egy ilyen megmozdulásnak. 

És hogy a saját magunk számára mi a hozadéka mindennek? Nos, hadd ragadjak ki egy-két példát a diákok visszajelzéseiből. Némelyek máskor is szeretnének visszalátogatni a kórház gyermekosztályára, mert olyan élményt jelentett nekik a beteg gyerekekkel eltöltött idő. Mások a gaztenger felszámolása közepette jelezték az osztályfőnöküknek, hogy „ezt is kipróbáltuk, Tanár úr, inkább tanuljunk!” Sokakban megerősödhetett, hogy valóban „több vagy, ha adsz” – akár hetvenkét órán túl is –, vagy hogy milyen jó dolog is az, hogy tanulhatnak, és nem kell kétkezi munkát végezniük napi nyolc órában. És persze nagyon fontos hozadék, hogy szebb és tisztább lett az a környék, ahol dolgoztak, és hogy elmondhatják: a saját kezük munkája fűződik hozzá. 

Felemelő érzés volt az eseményt záró hálaadó istentiszteleten a karzatról végignézni az iskola diák- és pedagógusközösségén a frissen takarított és adománykosarakkal gyönyörűen feldíszített templomban. Nagyon hálás vagyok ezért a közösségért, ezért az egész intézményért, a gyerekekért és minden kollégámért.

Hetenkét óra bőven elég volt arra, hogy én is átéljem ennek a alkalomnak a szolgálatra indító, közösséget formáló, áldásos és Isten iránti hálára késztető erejét.

A szerző intézményvezető a Székács József Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumban.