Az egyik esti beszélgetés alkalmával az egyetlen tősgyökeres budapesti osztálytársam nagy lelkesen fordult felém, és újságolta, mintha valami egészen friss hírt közölne: „Nem láttalak téged, pedig én mentőtisztként végig ott voltam a Budapest Sportcsarnokban az evangélikus nagygyűlésen 1984-ben. A fél júliust és augusztus elejét ott töltöttem. Pazar volt! Egészen ütős rendezvény! Nem volt azért az semmi az akkori időben, máig emlékszem rá. Kitettetek magatokért, az biztos. Sose láttam annyi evangélikust! Igaz, hogy már régen történt, de mindig te jutottál erről az eszembe, hiszen a mi osztályunkból egyedül te mentél papnak, és éppen evangélikus lelkész lettél. Érettségi óta nem találkoztunk, de én azért követtem a pályafutásodat a neten. Azóta is ilyen elevenek az evangélikusok? Biztos volt már több hasonló nagy rendezvényetek.”

Alig tudtam megállítani a rajongását, hogy elmondhassam neki végre: természetesen én is ott voltam mint delegátus a teremben és az eseményeken, és azt is, hogy nem mindennapi egy ilyen világtalálkozó.

Nagyon megleptek a hajdani osztálytársnak ezek a mondatai. Pár nappal később pedig váratlanul felkérést kaptam telefonon: lenne-e kedvem írni a Lutheránus Világszövetség harmincöt évvel ezelőtti budapesti nagygyűléséről? Hatottak az osztálytársam szavai is, egyből igent mondtam. Nem tudom, mennyire véletlen egybeesés, mennyire különleges összekapcsolódás ez, egy biztos: valami egészen lényegeset tükrözött vissza az ő néhány mondata. A visszaemlékezésem mottója is lehetne. Bizony sokakat megmozgatott és sokakat elért Magyarországon is ez a világgyűlés.

Feltűnő és vonzó esemény. A budapesti nagygyűlés egyik legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy sokak figyelmét magára vonta. Témává lettünk. Szunnyadó evangélikusok is ráébredtek: hisz én is konfirmáltam! Voltak például olyanok, akik a Budapest Sportcsarnok tetején virító, két héten át a trolikból, buszokból, autókból is jól látható, másfél méteres betűkkel írt hatalmas molinó – „VII. Evangélikus Világgyűlés” – hatására eszméltek rá újra evangélikusságukra. A hetes buszon több ilyen beszélgetést is hallottam: „Sokan lehetnek ezek az evangélikusok, ha megkapták a sportcsarnokot!” Voltak persze ellendrukkerek is, akik furcsállották és végképp nem tudták hova tenni ezt a nyüzsgést és feltűnést.

Nem lehetett nem látni a rendezvényt, az eseményeket és a mozgást. Az pedig nem szorul magyarázatra, hogy azokban az években milyen rendkívüli dolognak számított, hogy egy keresztény rendezvény ekkora nyilvánosságot és teret kapjon. Majd öt évvel később, 1989 nyarán Billy Graham Népstadionban tartott evangelizációja volt ilyen nagyszabású keresztény esemény, de az már a rendszerváltás izgalmas napjaiban történt.

Nagyon is „láthatóan evangélikus” volt a tizenkétezres nyitó istentisztelet, amelyet élőben közvetített a Magyar Televízió, mégpedig nem a múlt légkörét árasztó, hagyományos templomi helyszínről, hanem egy zsúfolásig telt sportcsarnokból, fiatal svéd énekesekkel, afrikai tánccal, tízezer magyar evangélikussal és Káldy Zoltán püspök emberközeli prédikációjával. Beszédtémává lettünk mint evangélikusok országszerte.

Sokak összefogása: reménység. Észre lehetett és észre kellett venni a magyar közéletben 1984-ben azt, hogy az evangélikusok valami nagy eseményre vállalkoztak, amely sokakat megmozgat, és sokakat érint. Az öt földrész több mint száz országából érkeztek a résztvevők. Felkerültünk a világkereszténység térképére. Sokan megtanulták ekkor, hol van Budapest.

A kezdeményezés persze nem alulról jött, hanem a legkisebb részletekig menően fölülről. Azóta sokat bírált diktátumként, püspöki kézből. Az eredmény viszont – és ezt sem lehet kétségbe vonni – a gyülekezetek megmozdulása és kétségtelen növekedése volt. Élni kezdett az evangélikus gyülekezetekben a fő téma – „Krisztusban reménység a világnak” – mint megélhető valóság. Sok bizonytalanság, szürkeség, sőt kilátástalanság közepette felcsillant, hogy mégiscsak van ok a reménységre a magyar evangélikusságban. Minden külső nehézség és politikai megszorító erő ellenére működni kezdett egy belső lelkesedés, egyfajta vállalkozókedv és öröm. A lehetőség csillant meg: nem lehet minket leírni. Van bennünk életerő.

A nagygyűlést megelőző ifjúsági találkozón zsúfolásig megtelt a Deák téri templom fiatalokkal, és csak a beidegződött óvatosság tartotta udvaron belül a gyertyával a kezében meghatottan éneklő rengeteg fiatalt. Építkezések, felújítások indultak el, énekkarok készülődtek a sportcsarnokbeli szolgálatra, utazó csoportok szerveződtek. Pár szót mindenki tanulni akart idegen nyelven: ha jönnek a vendégek, meg tudjunk szólalni. Asszonykörök készítették a vendégeknek adandó kis ajándékcsomagokat. Megmozdult az állóvíz.

Lehet ma vitatni ezer kérdést. Volt nehézség is bőséggel, láttuk, tapasztaltuk az árnyoldalakat is. Nyilvánvalóan beavatkozott az eseményekbe a politika. Nem lehetett kontroll nélkül kaput nyitni a világ bármely sarkából érkezett keresztények előtt, a politika mégis demonstrálni akarta a szabadságot. Ebből zavaros helyzetek teremtődtek, feszültségek gerjedtek egyházon belül is. De aki akkor átélte ezt a világtalálkozást (Kelet és Nyugat, észak és dél, szabad és zárt világ, demokrácia és diktatúra találkozását), az minden ellentmondásos körülmény ellenére életre szóló élményt kaphatott.

Ma lehet ugyan mosolyogni a kézzel hímzett terítők készítésének itt-ott túlszervezett akcióin vagy a gyorstalpaló nyelvtanfolyamokon és az egész túlfűtött nyüzsgésen, a kézi vezérlésen vagy a szövevényes politikai viszonyokon. Egy biztos azonban: sok evangélikus testvér vállalt erején felül lelkes közreműködést minden ellenszolgáltatás nélkül, csak mert meg akarta élni és meg akarta mutatni, hogy jó evangélikusnak lenni.

Ezekben a hetekben nem igazán számítottak a különbségek, az egymástól homlokegyenest eltérő beállítottságok. Nagyon sokan fogtak össze és dolgoztak együtt a találkozó sikeréért. Az önkéntesek szerepét nem lehet eléggé értékelni. Hiszen az egyháznak abban az időben csak a lelkészek voltak fizetett alkalmazottai. Mindenki más azért dolgozott, mert részese akart lenni az eseménynek. Semmi egyéni haszna nem származott a dologból.

Csak egy példa: a vasárnapi gyülekezetlátogató program kilencszáz vendégét mobiltelefon és internet nélkül sikerült száztizenkét vendégszállító autóssal eljuttatni a gyülekezetekbe, prédikációikat, üdvözlő szavaikat tolmácsolni, őket vendégül látni. Ugyanígy történt előtte egy héttel a korszaknyitó ifjúsági előtalálkozón a világ negyvenkilenc országából érkezett küldöttekkel is. Évtizedek múltán is sokan emlékeztek ezekre a találkozásokra.

Érdemes emlékezni harmincöt év után is. Ma csendben megkérdezhetjük: vajon sikerült-e ilyen összefogást és ekkora mozgást evangélikus egyházunkban azóta akár csak néhányszor is elérni? A kívülre is sugárzó öröm és a belső összefogás lelkesedése hatalmas kincs. Reményt és erőt ad. A legegyszerűbb gyülekezeti tagnak is, az egyházi csúcsvezetőnek is.

Bölcsen jellemzi az akkori állapot összetett voltát és az akkori feszültségeket dr. Reuss András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professzora a huszadik évfordulóra írt tanulmányában: „Kétségek voltak a Magyarországi Evangélikus Egyházban is. Egyáltalán nem volt bizonyos, hogy rendelkezünk-e a szükséges szervezőkészséggel, és megvannak-e a külső feltételek. Hogy tapasztalatunk nincs, azt mindenki tudta. Felvetődött az is, hogy talán nem ilyen megfeszített munkát igénylő, demonstratív, reprezentatív feladatot kellene magunkra vállalni ahelyett, hogy saját egyházunk építésén fáradoznánk.” (Lelkipásztor, 2004, 366. o.)

Akkor, 2004-ben még tízen emlékeztek meg a fő szervezők közül objektíven és szubjektíven ezekről a napokról a Lelkipásztor folyóiratban. Hatan már nincsenek az élők sorában az akkori emlékezők közül, akik átélték, átgondolták és át is küzdötték a budapesti nagygyűlés fényeit és árnyékait személyesen és sok munkával.

Akkor is kétféle lehetősége volt – miként ma is – az emlékezésnek és az értékelésnek. Vannak, akik a politikai játszmákra, az akkori egyéni ambíciók visszásságára és a kézi vezérlésre, a „kötelező reménységre” emlékeznek elsősorban, és ez elhomályosítja, súlytalanná teszi az akkor megmutatkozott igazi értékeket. Vannak azonban olyanok is, akiknek a szemében és emlékezetében az átélt élmény erősebb az árnyoldalaknál. Sok lelkierőt merítettek abból a három hétből. Annak élményéből, hogy a magyar evangélikus gyülekezetek élni akartak, meg akarták mutatni az erejüket, részesülni akartak a „tízezren együtt énekelünk” élményében. Át akarták élni, hogy ehhez a közösséghez tartozni jó.

Harmincöt év után sokan nincsenek már köztünk a lelkes presbiterek, lelkészek, gyülekezeti asszonyok és férfiak közül, akik szívüket-lelküket kitették 1984-ben azért, hogy jól sikerüljön és élmény legyen a budapesti találkozó. Mi pedig próbáljuk megőrizni becsülettel az emléküket: szavaikat és tetteiket, de lelkesedésüket és gondolataikat is, és szeretni akarjuk az evangélikus közösséget.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2019. július 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.