Jézus búcsúbeszédeire gondolok itt első- sorban, amelyeknek egyik kulcsszava éppen az öröm. János az evangéliumának a 16. fejezetében ennek egy külön, tömény részt szánt, ahol pár versen belül ötször fordul elő az öröm/örül szó (Jn 16,20–24). Azt tudjuk meg itt róla, hogy nem ennek a világnak a jellemzője, de a sírás, a jajveszékelés is örömre változhat. Jellemzője viszont annak az édesanyának, aki még a legfájdalmasabb szülés után is igaz szívből örülhet megszült gyermekének. Végül még az imádkozást is örömmel kapcsolja össze Jézus, ha az az ő nevében hangzott el. És hozzáteszi, hogy „az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen”. (Jn 16,24)

Mindezeket az előzte meg, hogy Jézus előzőleg bejelentette tanítványainak közös életük és vándorlásuk befejeztét, mivel ő mennyei Atyjához készült elmenni. Mivel pedig ez a bejelentése „sírókká és jajgatókká” tette tanácstalanná lett tanítvá- nyait, szükséges volt, hogy árvaságuk érzetét megelőzve a rájuk váró örömről tájékoztassa őket.

Érdemes rögtön arra figyelni, hogy Jézus itt nem valami öngerjesztésre biztatja övéit, mintha valami kitörő örömöt tudnának magukból kipréselni. Ennek kísértése, sőt veszélye mindig is fennáll. Gondoljunk csak reklámokkal zsúfolt világunkra. Hol láttatok már szomorú, örömtelenséget árasztó reklámot? Hát nem húzódik széles vigyorra az arca annak, aki házjavításához a megfelelő anyagot találta meg, kihúzta a sorsjegy főnyereményét, megtalálta a legjobban ható arckrémet, a leggazdaságosabb autót, a legzajtalanabb fűnyíró gépet vagy a legízletesebb szendvicset? A plakát azt sugallja, hogy az öröm, a boldogság csúcsát bárki elérheti, feltéve, hogy a reklámozott tárgyat megvásárolja. Hány plakát árul el többet a lehetetlenségről, amely inkább nem tesz örvendezővé és boldoggá?!

Hogy Jézus nem ilyesfajta, inkább önprodukcióként megszerzett örömről beszélt, azt egy más alkalommal a lakodalom példájával még inkább kiemelte. 

Amikor böjtölést kívántak tőle ellensé- gei, amely természetesen szomorkodással és lemondással jár, akkor ő így kérdezett vissza: „Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?” (Mt 9,15). Ebben a képben a vőlegény Jézus maga, és amíg és ahol ő jelen van, az övéinek – a képben maradva, a násznépnek – semmi oka szomorúságra, gyászra és örömtelenségre. Amíg ő jelen van – mondtam –, mert ahol ő nincsen ott, ott semmi alapja plakátszerű műörömnek, mert abból legfeljebb az örömkísérlet fanyar és visszataszító torzképe születhet.

X

Giovanni Giacomo Gastoldi olasz zeneszerző táncdallama megtetszett a nürnbergi Lindemann Jánosnak, és ezt a szö- veget írta hozzá: „Öröm van nálad / Még ha búbánat / Ér is minket, / Jézusunk.” (EÉ 364) Maga a dallam, de még inkább a szöveg pattogósan viszi, sodorja magával az embert. A megragadottságnak a hullámhossza ez, amelynek az öröm a sajátja, s amelynek igen nehéz ellenállni. A költőt énekének megírására bizonnyal ez a zsoltárvers ihlethette: „…teljes öröm van tenálad…” (Zsolt 16,11) Vers, amely a zsoltáríró személyes tapasztalatán alapul. Ezt a rajongónak is nevezhető mondatot az eredeti héber szöveg alapján így is vissza lehetne adni: „A te arcod előtt az öröm kiteljesedése, sőt kielégülése van.” S már maguk az egyes héber szavak is valamiféle felsőfokon jelennek meg. Ha pedig meggondoljuk, hogy az ószövetségi zsidó gondolkodásban a beteljesült, boldog élet két elengedhetetlen feltétele az öröm és a békesség, akkor nem kétséges, hogy az Istenben bízó, vele járó ember teljes boldogságának körülírása ez. Sőt még ennél is több, mert arra utal, ami az istenes hívő jövendő öröksége lesz is az Isten eljövendő, örök országában.

Jézus maga ebben az örömben élt, s ebben részelteti a mindenkori tanítványt is. Öröm van nála, és ha majd Isten végső győzelmet arat minden rosszon és gonoszon, akkor ez az öröm még jobban kiteljesedik. Így értendő Jézus mondata is, amellyel a búcsúbeszédeit zárja: „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.” (Jn 15,11)

X

Ez után a fogalomtisztázási kitérő után térjünk vissza Pálhoz és szeretett filippi gyülekezetéhez. Már csak azért is, mert a zsoltá- ros és Jézus által használt kifejezést ő is előszeretettel alkalmazza. Kiteljesedett vagy beteljesedett örömről ír gyülekezetének, és kérése nem kisebb, mint ez: „…tegyétek teljessé örömömet…” [Fil 2,2] De hát lehetséges ez mindazok után, amit az örömről elmondtunk?

Mindenekelőtt emlékezzünk arra: Pál töprengett azon, hogy – nyilván nyomorult helyzetéből érthetően – legszívesebben „elköltözne, és a Krisztussal lenne”. Ha viszont szeretett híveire gondol, akkor inkább szeretne életben maradni. Ezzel a maradásával a filippiek hitének erősödéséhez és öröméhez járul hozzá. Ha Krisztussal lenne, akkor a teljes örömben lenne része. Ha marad, akkor talán eljuttathatja híveit arra, hogy az ő örömük kiteljesedjék. Most azonban megfordul a menetirány! Azt kéri, hogy hívei az így kiteljesedett örömükből juttassanak egy részt neki, hozzájárulva az ő örömének kiteljesedéséhez. Ez a kölcsönösségre való törekvés meglephet bennünket, ugyanakkor azt akarja tudatosítani bennünk, hogy amíg a földön élünk, még a legteljesebbnek vélt örömünk is elszállhat, s nem izzik örökösen azonos magas hőfokon, sőt bármikor kiegészítésre, feltöltődésre szorulhat. 

Ebben a feladatban még mi, örvendező keresztények is megtalálhatjuk a magunk házi feladatát. Ez lehet mégoly egyszerű is, mégis el kell végeznünk. Miután pedig komolyan vettük Pál saját kiegészülésre való készségét, azt is el kell fogadnunk, hogy számára „az élet Krisztus”. (Fil 1,21) És mégsem röstelli bevallani, hogy ezt az ő Krisztus-élményét gonosz emberi magatartással akár még „örömteleníteni” is lehet! Krisztusban való örömteljes élete nagy csapást szenvedne, ha például megtudná, hogy az ő gyülekezete, amelynek ő egykor az öröm evangéliumát hirdette, erre méltatlanná vált.

De figyeljük meg, hogy itt sem valami magas teológiai fejtegetésekkel érvel, sokkal inkább alacsonyra helyezi a mércét: „…egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2,2–4) Elcsodálkozhatunk ilyen szerény kívánságok hallatán, de az érzékeny apostoli lélek számára ezek hiánycikkek, amelyek nem engedik, hogy teljes örömöt érezzen.

De vajon másképpen van ez nálunk? Hát nem azok az apró tapasztalatok járulnak hozzá a megelégedés öröméhez, amelyeket sokszor észre sem veszünk? Nem a mély vallásosság szavai örvendeztetnek meg elsősorban, hanem az apró, örömöt árasztó mindennapi tapasztalatok.

Reményik Sándor érzett rá erre igen találóan Csendes csodák című versében, amelynek így szól az utolsó versszaka:

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Ha pedig Isten jön, akkor nem szabad kiteljesedett örömről nem beszélni! Mert ezek a kis hópelyhek jelentéktelennek tűnhetnek, mégis csodát művelhetnek, mert az öröm „fogyatékosságait” kipótolhatják. Ezért ha gyenge lábon állónak érzem örömre hajlandóságomat, azt egy testvéri szó, kézfogás, megszólítás, biztató életvitel felélesztheti, sőt „tökélyre” viheti. Ám magamnak is észre kell vennem azt, akinek foghíjas az öröme, mert talán éppen én vagyok az, aki az ő örömét kiteljesítheti. Ne gondolj hőstettekre, nem ezekre van neki szüksége, hanem a kis hópelyhekre. De azok szolgáltatása elől ne zárkózz el!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 19. számában jelent meg, 2017. május 14-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.