„Mit látni jöttetek?” – adja magát a kérdés Jézus után szabadon Dortmundban a Kirchentag második napján a hömpölygő embertömeg láttán. A harminchetedik protestáns egyházi napok színes programválasztékát felkereső száztizennyolcezer résztvevő a világ számos pontjáról érkezett az ötnapos fesztiválra. A kétévente megrendezett ünnepi alkalom szervezői 1949 óta mind mélyebb merítéssel törekednek betekintést nyújtani az európai kereszténységen túl a világméretű jelenségekbe, egyházi és civil humanitárius szervezetek munkájába. A hetven országból érkező tömeg színes sokféleségéhez (talán egyedül távol-keleti résztvevőket nem látni) valóban csak a kétezer-négyszáz felkínált program okozta feldolgozhatatlan kultúrsokk fogható, hiszen a téma mágnesként vonzza a kereszténységhez csak érintőlegesen kapcsolódók, illetve annak farvizén haszonnal elevickélők kínálatának tömkelegét is a biobüféktől kezdve az atomreaktorok hulladékának elföldelését bemutató médiakonténerig, a politikai korrektség kérdésétől a hennafestésig, a csillogós bóvlitól a tanulmányi esélyegyenlőségig. Egy bizonyos: Luther arcképével bármi eladható. 

A város harminc különböző pontján hangzó reggeli bibliatanulmányt a központ egyik főterén ökumenikus istentisztelet követte a helyi balettszínház ifjúsági társulata kíséretével, melyen a magyar szem számára korántsem hétköznapi a fekete bőrű Judy Bailey keresztény énekes mellett a bonni Augoustinos görög ortodox metropolita látványa a színpadon. 

Az állandó standok kínálatával, a sportprogramokkal, a térzenével és a pódiumbeszélgetésekkel párhuzamosan ezen a délelőttön Frank-Walter Steinmeier német államelnök köszöntője fogadta az érdeklődőket a Westfalenhalle telt házas sportcsarnokában. A digitális modernitás korának jövőbe vetett bizalmát körüljáró elmélkedés ez alkalommal kevésbé a hallgatóság körében érezhetően köztiszteletnek örvendő politikus, mint kimondva is sokkal inkább a publikumot testvéreiként („Meine Schwester und Brüder…”) megszólító keresztény ember kiállása volt az emberség legbelsőbb lényegének megőrzése, a szabadság etikája és a digitalizáció egyéni-közösségi felelősségvállalása mellett. „Szabad bíznunk!” – hívta fel az elnök a sportcsarnokban szép számmal egybegyűlteket a digitális világ kihívásaival való szembefordulásra a Kirchentag idei „Micsoda bizalom” mottójára rezonálva.

A díszvendég a szónoklatát követően elfoglalta helyét szakértő beszélgetőpartnerei, dr. Annette Schavan szövetségi miniszter asszony és Ranga Yogeshwar tudományos újságíró és fizikus között, akikkel közösen a gazdasági szemlélettel való leszámolás, a Facebook-köztársaság, a határok digitalizálódása, a gyógyászati etika, a kommunikációs felháborodottság negatív spiráljának megszakítása és a tudományos fejlődéshez szorosan kapcsolódó szabadság kérdését járták körül. Hevesen üdvözölte a közönség, amikor elhangzott, hogy míg néhány évvel ezelőtt a határok megnyitása jellemezte a politikai kultúrát, addig a jelen irányultsága a határok lezárására törekszik. Ranga Yogeshwar a masszív technikai szkepszissel szemben a jelen fiatal generációjának esélyeit emelte ki: a világtörténelem során ők az első nemzedék, akik térbeli távolságtól függetlenül állandó kapcsolatban állnak egymással, s ebben az az egészen egyedülálló lehetőség rejlik, hogy – a „Yes, we can!” szlogent zászlóra tűzve – képesek alakítani a jelent – és mindezt élvezettel teszik! A karzat magasságából fiatalos lendületű ováció fogadta a megszólaló szavait.

A pódiumbeszélgetéssel egybekötött délutáni főeladás impulzusát dr. Aladin El-Mafaalani szír származású német professzor, miniszteri biztos adta, aki Az integrációparadoxon – Miért vezet a sikeres integráció még több konfliktushoz (Das Integrationsparadox – Warum gelungene Integration zu mehr Konflikten führt. Kipenheuer & Witsch, Köln, 2018.) című bestsellerének rezüméjét tárta a hallgatóság elé. A bevándorlás – integráció – elfogadás kérdéskörben az előadó megosztotta hallgatóival azt az allegóriát, amelyet könyvében a szociális jelenségek leírására használ: ha a társadalmat egy étkezőasztalnak tekintjük, akkor az asztalnál ülők időnként azt tapasztalhatják, hogy valakik belépnek a szobába, és csendben leülnek a földre. A belépők gyermekei már odakéredzkednek az asztalhoz, és leülnek a székre. Egy kis idő elteltével már a süteményből is kérnek, hovatovább nemsokára azt is szóvá teszik, hogy nem ezt a süteményt kellene enni, hanem egy másik receptet volna célszerű használni. S mindez egy adott időpontban egyszerre van jelen egy társadalomban.

Az előadást követő pódiumbeszélgetés során dr. Thomas de Maizère kereszténydemokrata szövetségi miniszter arra hívta fel a figyelmet, hogy az asztalközösség vezetésének irányát minden bizonnyal semmiképp sem lehet megállapítani, a közös étkezés szabályait azonban feltétlenül. A beszélgetőpartnerek számos élő példát hoztak a kézfogástól kezdve a gyrosig annak érzékeltetésére, hogy a kulturális különbségek dinamikusan gazdagíthatják az egy fedél alatt élők kultúráját, s ezzel nemcsak a bevándorlók szembesítik az adott társadalmat, hanem már egy Észak- és Dél-Németországból érkező számára is komoly nehézséget okoz az együttélés. És ez korábban sem volt jobb – mutatott rá El-Mafaalani professzor –, egy dolgot kivéve, s ez: a jövő kérdése. Ezen kell közösen dolgozni. Örömteli volt a társalgás résztvevőinek saját maguk számára felfedezni, hogy a migráció és integráció kérdéséről nemcsak preskriptív, hanem deskriptív módon, sok-sok humorral is sikerülhet eszmét cserélni – amihez a Kirchentag közönsége igen hálás publikumnak bizonyult.