– Az elmúlt évben gyülekezetünk hűséges gondnokának, Németh Lászlónak a temetésén voltam először itt, az ökofalu ökotemetőjében. Már akkor szerettem volna megkérdezni: honnan jött a kegyeleti erdő gondolata?

– Hadd kezdjem ennek az „ökotemetkezésnek” a beágyazódásával! Immáron huszonnyolc éve teszem a magam hasznos dolgát a teremtett világért azáltal, hogy fenntartjuk, működtetjük az ökofalut. Programjainkkal régóta lehetőségeket kínálunk a fenntarthatóság jobb megismerésére. A klímaváltozás ténye mostanság nagy hangsúlyt kapott a médiában, ennek örülök, mert felhívja a figyelmet az önszabályozás fontosságára. Mi jól működő hazai és nemzetközi példákat, mintákat mutatunk be, melyeket ki is próbáltunk, s meggyőződtünk eredményességükről. Nemcsak saját ötletekről van szó, hanem régi bölcsességek, tradíciók felelevenítéséről. Ez egyben az élet parancsa is, sőt mindannyiunk kötelessége, hogy továbbadjuk azt a tudást, amit megértettünk a világból, mindenekelőtt, hogy társak vagyunk a teremtettségben minden élővel, hiszen ez a bolygó nem csak az emberé. Mi, a Magyar Élőfalu Hálózat tagjai elkezdtük összerakni azokat az életmód- és életvezetési modellkísérleteinket, amelyek nemzeti és nemzetközi szinten is bizonyítottak. A még összegyűjthető régi, hasznos tudás és a mai high-tech ismeretek együttes alkalmazásával egy új, fenntartható, méltányos életminőség valódi alternatívái lettünk.

– S miért éppen Agostyán?

– Most már huszonöt éve működik egy Pax Natura nevű, Mayr-Melnhof báró úr alapította hálózat Európában, ami jogszabályi keretek között erdei ökotemetkezést mint alternatívát kínál. Az ő akkor húszéves tapasztalatával keresett olyan partnert itt, Magyarországon – több helyen is –, ahol szándékot látott ennek a természetközeli gondolatiságnak az ápolására és fenntartására, és garanciát arra, hogy ez az örökerdő-minősítés nem változik. Bár nem volt egyszerű az engedélyek beszerzése, de úgy a tatai önkormányzat, mint a többi szakhatóság befogadók voltak, és támogatták ezt a kezdeményezést, hiszen ez a temetkezési forma Magyarországon úttörő jelleggel bír.

– Akkor ez konkurenciája a temetkezési vállalkozásoknak?

– Semmi esetre sem! Ez inkább látás és tudatformálás, szelíd misszió, felhívás az ökológiai egyensúly fontosságára, a környezetünk megóvására a következő generációk számára. Ez a régi, természetben élő ember számára magától értődő volt, mára azonban – főleg a városi életmód túlsúlya miatt – a feledés homályába tűnt. A kegyeleti emlékerdő tehát nem a meglévő temetők és sírkertek konkurenciája, hanem egy méltó alternatíva azok számára, akik az örök nyugalmat természetesebben képzelik el. Így a temetés felvétele is a szokásos módon, minden esetben a temetkezési szolgáltatókon keresztül történik. A kegyeleti Emlékerdő program olyan hazai kezdeményezés, amelyet a nyugat-európai országokban már évek óta sikeresen alkalmaznak. Az erdészetek által kijelölt területeken a hozzátartozók az előzetesen kiválasztott erdei fa gyökereihez helyezik el az elhunyt hamvait egy környezetbarát urnában, s az előzetesen kiválasztott fa törzsén, időtálló táblán tüntetjük fel a nevét. A fa gyökerei a lebomló urnából és a hamvakból felszívják az értékes tápanyagokat, mintegy metaforikusan fenntartva az élet örök körforgását, csodálatos emléket állítva az egykoron élőnek. Az emlékerdőben az erdészeti szakemberek segítségével olyan operációs rendszert építünk ki, amelyben a szakemberek által kijelölt erdőtagokon élő fákat egy országos nyilvántartási rendszerbe vesszük, és a temetkezési irodákon keresztül a lakosság számára elérhetővé tesszük erdei búcsúztatások lebonyolítására.

– Mindenki számára…

– Természetesen, hiszen ez az emlékerdő – mely garantált jogi védettséget és egyéb folyamatos felügyeletet, ellenőrzést élvez – az örök körforgást szimbolizálja, és megtestesíti mindazt, amire az ember vágyik: békét, nyugalmat, harmóniát. Mivel ez a kegyeleti hely maga a természet, az élő erdő talán segít a halál kultúrájának is jobb megismerésében, hiszen akár életünkben, akár halálunkban, de a természet részei vagyunk. A természet közelségében van lehetőség hívők és nem hívők számára egyaránt, hogy elmélyüljenek az emberlét örök kérdéseiben, s megerősödjenek a gyász elhordozásában. Az emlékerdőt egyébként Szalai Gábor katolikus plébános szentelte fel, és Michl József polgármester úr is jelen volt ezen a szép alkalmon, amin Gábor atya elmondta: „A katolikus egyház tanítása szerint az elhunytak testét, illetve hamvait megszentelt földbe temetik, ami kifejezi a feltámadásba vetett hitet és a személyek iránti tiszteletet. Így a temetés nem merül ki a puszta emlékezésben, hanem az örök élet, illetve a találkozás reményében búcsúzunk az itt eltemetett halottainktól.” Az emlékerdőkben egyaránt lehetőség van világi és egyházi szertartásokra is, így temetett itt már püspök, plébánosok és más felekezetek képviselői is. Lassan megközelíti a százat azoknak a száma, akik itt nyugszanak a kétszáz-háromszáz éves fák ölelésében. Gyakori, hogy az erdei temetést megelőzi a templomi, illetve egy ravataltermi búcsúztatás, s az emlékerdőbe már csak a szűk családi kör érkezik. Így a hozzátartozóknak alkalmuk van egy bensőségesebb, személyesebb hangvételű búcsúra.

– És mi van a koszorúkkal?

– A búcsúztatáshoz lehetőség van természetes és ízléses erdei dekorációt készíteni, de a művirágokkal és drótfonatú koszorúkkal nem terheljük meg környezetünket. Minden, ami elbomló és természetes alapanyagú – így gondolom –, az a legszebb. Gyakran elmondom az évtizedek alatt bennem hitvallássá formálódott, számomra iránymutató mondatomat – s ebben benne van katolikusságom, szakmai látásom, etikai elkötelezettségem –, hiszen nincs jó élet a hamisságban: „Ha szakrálisan nem vagyunk organikusak, praktikusan nem megy!”

– Vagyis minden az életmódtól függ?

– Igen. Alig húsz éve növesztjük azt a nemzedéket, amely – önhibáján kívül – egy szintetikus technológiai világban létezik. Már szüleiknek sincs elég tapasztalatuk az eltűnő, valamikor megtartó vidéki életről, miközben az új korszak „élménytársadalma” leértékelte az ősi módon biztonságot adó kétkezi munkát is. „Trendi” a fogyasztás templomainak „kanapéfókája”, akinek nagy a rezsije, és az energiafaló élményeket hajszolja. Nem valószínű, hogy ez lehet egy fenntartható rendszer fundamentuma! Sürgősen változni kell, s mindenki önmaga kell, hogy legyen a változás! Ki kell alakítani valami időtálló, fenntartható (élet)rendszert, amely átgondolt, mértéktartó, egészséges és olcsó, vagyis szép és egyszerű; s ezt tanítanunk kell. Bosco Szent János mondja: „A legeredményesebb tanítás az, ha azt tesszük, amit tanítunk.” A hogyanra pedig Assisi Szent Ferenc apokrif imájában ad választ: „Uram! Engedj vis - szasimulni a tájba! Jelet ha hagytam, itt marad, és arra vár, hogy megérintsd, ha megint erre jársz.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 45–46. számában jelent meg 2019. november 17-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.