Most pedig képzeljünk el egy másik jelenetet. Tudomásom szerint ilyet művész még nem alkotott. Mi lenne, ha megfestené valaki József és Zakariás találkozását? Az is egy sajátos vizitáció, sajátos látogatás lenne, de nem a két asszonynak a virágok közepette való összeborulása, hanem két férfi kevésbé romantikus találkozása. (A kézirat elkészülte után a szerző kérésére Sinkó István festőművész elkészített egy ilyen képet, amely illusztrációként cikkünknél látható. – a szerk.) 

József és Zakariás – ellentétben Máriával és Erzsébettel – biztosan nem beszélgetett egymással, azon egyszerű oknál fogva, hogy Zakariás megnémult. Kilenc hónapon keresztül nem beszél. Ez egy sajátos várakozás. Erzsébet várja a gyermek születését, újra és újra megsimogatja a pocakját, ahogyan az növekszik, és nyilván szeretné megosztani ezt az örömöt, szeretne beszélgetni róla. Szegény Zakariás pedig némán, Istentől kapott némaságát megtartva kell, hogy viselje mindezt. Közben folyamatosan ott zakatol benne az angyal szava: „...Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni.” (Lk 1,13) Sajátos várakozás, kilenc hónapos némaság ez. Kemény próbatétel.

Az elképzelt találkozás Józseffel már csak azért is lehetett volna két férfiember talán szemérmes, zavart, de a szívük mélyén mégis örvendetes találkozása, mert Józseffel is nagy dolgok történtek. Neki is elakadt a szava. Mondhatjuk, ő is megnémult akkor, amikor arról értesült, hogy menyasszonya gyermeket vár. Ő sem tudott megszólalni, ő is elnémult. Talán csak magában fogalmazott meg ilyen kérdéseket: „Hát hogy történhetett ilyen? Mi lesz most ezután? Hogyan fogunk tovább élni?”

Ez a két néma ember találkozik most képzeletben. A gyöngéd nőiséggel és harmóniával szemben két összezavarodott férfiú közös portréja ez. Ott Mária és Erzsébet megható módon beszélget, itt két, talán bánatos férfi hallgat. A némaság Józsefre még annyira is áll, ahogyan Reményik Sándor megfogalmazza a József, az ács az Istennel beszél című szép versében, legalább versben József szájába adva ezeket a szavakat:

Az Evangéliumban hallgatok, S hallgat rólam az Evangélium.

József hallgatag szent. Őt úgy szokták megfesteni, hogy tartja a gyertyát, óvatosan vigyáz a fényre, hogy el ne lobbanjon. Vagy asztaloshoz illő szerszámokkal ábrázolják: vándorbottal, fűrésszel, fejszével, fúróval. Ismerünk Józsefről olyan megrendítő képzőművészeti ábrázolásokat, amelyeken menekíti a családját Egyiptomba, hiszen a vérengző, brutális Heródes elől menekülniük kellett.

Milyen lehetett József és Zakariás találkozása? Mi ez a sajátos helyzet? Megint csak Reményik szavával ezt mondja József:

Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél. Apja volnék, – és mégsem az vagyok.

Igen, ez a sajátos józsefi helyzet. Nem csoda, hogy hallgat. Egy bon mot szerint apává lenni könnyű, apának lenni nehéz. Zakariás ezt mondhatta: apává lenni is nehéz! Korántsem természetes, hogy Isten gyermekkel ajándékozza meg a házasságukat.

Aztán egy sajátos „apás szülés” keretében világra jön a gyermek. Apás szülés ez, hiszen Zakariás is terhes volt. Ő is küzdött, vajúdott. S amikor megszületik végre a gyermek, és a körülmetélés során ujjongva fölemelik, a rokonok nagy lelkesen azt mondják: legyen Zakariás, nevezzük el őt az apjáról! Szegény Zakariás beszélni nem tud, így kézzel-lábbal tiltakozik. Hoznak neki egy palatáblát, és arra ráírja: „János a neve.” (Lk 1,59–63) Mert Zakariás nem felejtette el a kilenc hónappal korábban kapott ígéretet. Ahogyan Erzsébet a méhében hordozta a valóságos gyermeket, Zakariás a János nevet zárta kilenc hónapon át a szívébe.

Játsszunk el a gondolattal, hogy Jézus megkeresztelésekor mindketten ott vannak. Immár tudnak beszélni, s ezt mondják egymásnak: „Igyekeztünk jó apák lenni! Szerettük volna felnevelni tisztességgel, de hogy mi történik ezután, az már nem a mi feladatunk, az már az Isten titka. El kell őket engednünk! Nézd csak, ott van a Jordán vizében, egyikük megkereszteli a másikat. Mi lesz velük? Jó vége lesz ennek?”

Ezt nem tudhatják, de azt biztos, hogy kísérik gyermekeiket. Kísérik fiaikat addig, amíg tudják. Aztán egy bizonyos határhoz érve át kell adni őket valaki náluk nagyobbnak. El kell őket engedniük. S akkor hangzik a mennyei szózat: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” (Lk 3,22)

Ekkor József talán ezt mondja: „Látod, Zakariás, én csak apa próbáltam lenni, de van neki Atyja is.” És Zakariás talán így válaszolt: „Tudod, József, beszéltünk erről, apává lenni is nehéz, apának lenni is nehéz. Ketten voltunk ilyen apák, de Atya csak egyvan.”