Ahány ház, annyi szokás. Ahány szokás, annyi bejgli. Ahány bejgli, annyi karácsony. És igen, bizony: ahány karácsony, annyiféle időpont a karácsonyfa eltávolítására a lakásból. Karácsonyfa, karácsonyfa, karácsonyfa – mondanák a háromkirályok egy emberként, ha mondanák, de nem mondják, mert akkor még se karácsony, se fa, se háromkirályok. De a kérdés adott, a válasz kerestetik. Wanted!
„December 27-ig” – vallja a radikálisok egy hangos csoportja. „Egészen január végéig” – vallja a radikálisok egy másik, hangosabb csoportja. „Szilveszterig” – mondotta volt valaki múltkor a játszótéren, hol máshol? „Vízkeresztig, hiszen ez a hagyomány” – érvelt valaki, még csak nem is a templomkerítésen belülről, és utóbb jómagam is hevesen bólogattam. Ahány válasz, annyi bólogatás. Ahány bólogatás, annyi iskola. Karácsonyfa-iskola, természetesen.
Első óra, első téma: hat még a karácsony üzenete az életünkben, és ha igen, meddig még? Még mindig? Vagy nem is hatott? Vagy nem is tudtunk, mertünk a hatása alá kerülni? Vagy vissza kellett esnünk oda, ahonnan a karácsony kiszakított minket? Vagy eleve örülünk annak, hogy végre vége a magányos, szívbe markoló, szívszaggató ünnepnek? Vagy már a szilveszterszervezés fűt minket? Hol állunk most? Mi határoz meg minket az év utolsó napjaiban? Az újévi fogadalmak megírása?
Egy percet kérek. A kérdések után. Ha még megvan a karácsonyfa, akkor üljünk oda alá, olvassuk el Simeon történetét. Egy perc – lemértem –, de örökre szól. Nekünk szól, a betlehemi csodához húz minket, onnan érthető meg, élhető át. Jézus születése, a pásztorok és a bölcsek csodálkozása, csodálata ugyanis mind-mind olyan epizódok, melyek nélkül Simeon története a levegőben lóg, a két ünnep közötti, mézeskalács-illatú levegőben. De van összekötő kapocs, ez pedig a „várakozásból találkozás” élménye. A hosszú időn át tartó várakozás alanya végre találkozik várakozásának tárgyával, mondhatnánk, ha karácsonyi nyelvtanóra egyáltalán lenne az iskolában, de nem van. Pontosabban, egy szóval, helyesen: nincs.
Várakozásból találkozás. Ezt élik meg ők: Mária és József, a pásztorok, a napkeleti bölcsek, Simeon és Anna és később oly sokan és még később még többen – mind a mai napig. Találkoznak Jézussal. Ki akkor, ki most, ki ott, ki itt, ki így, ki úgy. A közös elem: a találkozásban benne rejlő esély, amely képes kiemelni abból, ami lehúz, és beemelni egy új életbe, sőt beemelni egy minőségileg más új évbe is.
Seneca azt írja egy helyen: „Az embernek mindenekfelett egy alányújtott kézre van szüksége, ami felemeli.” Ez a kéz az a kéz. A jézusi. Mely gyengéd gyermeki és erős felnőtt. Gyógyító, ugyanakkor átszúrt. Magához ölel, de képes elengedni mindazok kezét, akik elég bátrak megugorni a kierkegaard-i értelemben vett hit ugrását. Kéz, mely megtöri a kenyeret, kéz, amely felemel. Az ő keze, aki „sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben”.
Simeon találkozásából életet változtató esemény lett. A kéz felemelte őt. Őt is. Akiről azt tartja a hagyomány, hogy idős ember volt, de még élhetett az utolsó előtti eséllyel. Amikor kezébe vette a Gyermeket, bizonyságot tett róla: igen, ő az, akire egész életében várt, akiben az Ige testté, az ígéret ámenné lett. Akire mi is egész életünkben vártunk.
Rembrandt Simeon a templomban című 1669-es festményének legmeghatóbb részlete Simeon szemének ábrázolása. Benne van az öröm, a meghatottság, a látás, a felismerés, a hála. Az utolsó előtti eséllyel való élés ajándéka. Biztosan sok minden kiolvasható a mi szemeinkből is. Talán az egész mögöttünk álló év. Talán a karácsonyfa fénye, árnyéka, léte vagy nemléte és mindaz, ami mögötte van. Simeon hitvallása – „meglátta szemem üdvösségedet, amelyet elkészítettél” – lehet a mi évzáró hitvallásunk is. Karácsonyfa-iskolán innen és túl.
Egy perc, tényleg annyi.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2019. december 29-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.