– A hartai Templom utca 48.-ban felnőtt fiatal fiúnak egyenes út vezetett a zenei pálya felé? Sohasem akart más hivatást választani?

– Nem. Soha.

– Ki volt először hatással a zenei ízlésére, gondolkodására?

– Nagymamám, akiknek gyönyörű szoprán hangja volt. Az unokabátyámmal minden este vele énekeltük a gyülekezeti énekeket németül és magyarul, míg mi el nem aludtunk. A bachi életmű pedig a lutheránus korálokra épül, ez az alapja. Hammerschlag János írja könyvében, hogy „Bach korálmisztikus” volt, éjszakánként a nagy korálgyűjteményeket tanulmányozta. Például a Fürchte dich nicht motettában is idéz egy korált, amelyhez nem írta oda a szöveget, és ez számos kantátájára is jellemző, mert természetesnek tartotta, hogy az emberek ismerik a korálokat. Abban az időben nem voltak énekeskönyvek, és a gyülekezet hallás után tanulta meg az énekeket, ahogyan mi is a nagymamámtól.

– Így megszerette a gyülekezeti énekeket, a korálelőjátékokat, de hogyan jutott el az orgonazenéig, a kórusművekig?

– A korálénekléshez és -ismerethez csatlakoztak később a hangszeres művek. A falunkban Gerényi Salamon volt a kántortanító, akinek szintén nagyon hálás vagyok, mert bár Harta nem nagy falu, neki mégis megvolt Bach összes orgonaművének kottája. Fontosnak tartotta, hogy azokat otthon tanulmányozza, így ő is nagy szerepet játszott a zenei fejlődésemben. Mellette Sárkány Tibor esperes úrnak is sokat köszönhetek, ő vitt el ugyanis Fótra, a kántorképzőbe.

– Milyen hatással volt önre Fót?

– Többször voltam a kántorképzőben, az egész légkört szerettem, mert – Kiss János bácsi jóvoltából – Isten igéje és az énekek köré szerveződött a munka. Úgy gondolom, az ottani munka meghatározó jelentőségű a mai napig. Aki azt egyszer megtapasztalta, az életre szóló élményt kapott.

– Mi volt a következő zenei állomás?

– A kántorképző és Harta után a bajai német nyelvű gimnázium volt rám nagy hatással. Hetente nyolc németirodalom-óránk volt, amit nagyon szerettem. 

Ma is mindennap olvasok egy órát németül. Ez nagy segítség a kantáták mondanivalójának megértésében. Baján is jártam orgonálni Kemény Gábor tisztelendő úr feleségéhez. Utána Kecskemétre kerültem a Kodály-iskolába.

– Kecskemét után Pécs, majd a Zeneakadémia és Bécs. Hogyan vezetett az út a karnagyság felé?

– A kórusélet Pécsett nagyon jelentős volt. Tillai Aurél tanár úr pedig fogalom, aki a reneszánsz irodalomra, a nagy oratorikus művekre, Kodályra és a magyar kórusművekre nagy hangsúlyt fektetett. A Zeneakadémiára kerülve Párkai István tanár úr stílusismerete és rálátása az egész zeneirodalomra szintén lenyűgözött, az általa vezetett Liszt Ferenc kamarakórussal mindig igazi zenei ritkaságokat énekeltünk. Bécsben a nyolcvanas évek közepén Karl Österreicher karmesterosztálya diákjának lenni szintén különleges élmény volt…

– Ekkor viszont érkezett egy telefonhívás Budapestről…

– Igen, Weltler Jenő, a Lutheránia ének- és zenekar karnagya hívott, hogy „fiam, tanuljuk a Máté-passiót, és kellene, hogy gyere segíteni”. Ekkor elmentem Österreicher professzor úrhoz, és elmondtam neki, hogy várnak otthon, ő pedig azt mondta, hogy nem akar az életembe beleszólni, de a nemzetközi karrier lehetőségét látja bennem. Számomra ez volt akkor a kulcsmondat, és akkor eldöntöttem, hogy elindulok Budapestre.

– Hogyhogy nem a nemzetközi karrier ígérete mellett, hanem épp ellenkezőleg döntött?

– Valahogy mindig tudtam, hogy ha valaki egy ilyen komoly mondatot mond, akkor nekem mindenképp az ellenkezőjét kell tennem. Meg is fogalmaztam magamnak akkor a Burgon keresztülsétálva, hogy fontosabb nekem a Máté-passió zenei, lelki és szellemi tartalmával megismerkedni, mint egyéni karriert építeni, és boldog voltam, hogy megszületett bennem ez a mondat.

– Úgy fogalmazott egyszer, hogy Bach nem megy ki a divatból, mindig aktuális. Miért gondolja ezt?

– Azért, mert kiemeli az embert a történetiségből, és megnyitja számára az utat egy magasabb létezés felé. Az emberi életnek ez az egyetlen célja: hogy visszakerüljön Isten mellé, arra a helyre, ahova a teremtésben helyeztetett. Jakob Böhme írja: „Amikor az ember bűnbe esett, és lezuhant az anyagba”, az egész világ füstölgő romhalmazzá vált, Bach pedig az eredeti létezés romlatlan hangján beszél. A létezés eredeti rendje található az ő életművében. A bachi életmű nem lenne ilyen, ha azt az utat választja, mint Händel vagy Telemann.

– Miért? Az előbbi szerző hasonlóan nagy ívű karriert tudhat magáénak.

– Úgy értem ezt, hogy Bach is a tanítványokhoz hasonlóan cselekedett. Elszólította őket a Mester, és ők mindent otthagytak, követték őt. Ki merné ezt ma közülünk megtenni? Egyikünk sem, azt hiszem. Isten a saját tervéhez a munkásokat is elkülöníti és kiválasztja, így tett Bachhal is. Ezt tartom a földi értelemben szentnek. Szent az, akit az Isten a maga ügyének kiválaszt. Ahogy Bachot is Lipcsébe vezette, és elkerítette a maga ügyének az Úr. Mindent, ami ebben akadályozta volna, azt kiszűrte. Az egyházi szolgálattal nem elvesztett valamit a világból, hanem ott nyerte csak meg igazán. E nélkül nem lenne h-moll mise, kétszáz egyházi kantáta, és nem lenne Magnificat sem.

– A művészet, a zene feladata nem más, mint az Isten dicsőítése és a lélek újjáteremtése – mondta korábban. Hogyan teremthető újjá a lélek? Mit ért ezen? 

– Csak úgy teremhet újjá, ha felismeri a Pásztor hangját. Ezt is Jakob Böhme írja: „A Teremtő és a lélek között olyan szoros kapcsolat van, melynek nem árt sem kard, sem tűz.” Az ember ezt életének nagy pillanataiban tévedhetetlenül felismeri.

– És ez igaz arra is, aki nem jár vasárnaponként templomba, nem hívő, de esetleg eljön a Bach-hét egyik koncertjére?

– Biztosan tudom, hogy igen, mert Bachot hallgatva helyreáll a rend, a lélek és a Teremtő közti kapcsolat. Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, és ezt felismerem a bachi zenén keresztül. Azt szoktam mondani, hogy Bach zenéje az embert egzisztenciájában szólítja meg, abban, amiben gyermek és romlatlan marad. Mindenkiben, mindig és minden körülmények között.

– Ez csak Bach sajátja, vagy az egyházi zenére is kiterjeszthető erő?

– A zenének van ilyen hatása, de ilyen mértékben, ahogy Bachnál megfogalmazódik, egyetlenegy másik életműben sem érzékelhető. A zene a konkrét hangon túl – amit hallok – egy magasabb valóságról, minőségről is hírt ad. Az benne a gyönyörű, hogy a rejtett dolgokról beszél érhetően. Az nem művészet, hogy a rejtett dolgokról rejtetten beszélünk. A művészet mindig azt mondja ki, mi az ember és a szellem viszonya, és ezért gondolom, hogy különleges a bachi életmű. Rálát az örök életre.

– A lipcsei Tamás-templom kórusát együtt hallgattuk ezerkétszázan a Művészetek Palotájának koncerttermében, ám ön korábban azt mondta, hogy Bachot csak templomban lehet hitelesen előadni. Tartja még most is ezt a véleményét?

– Sajnos a Deák téri templomban nem hallhattam a kórust, mert éppen akkor volt az Országházban a díjátadó, de Bach egyházi vokális műveinek eredeti környezete az Isten háza. Nyilván a hallgatók és az előadó kisfiúk is otthon érezték magukat az istentiszteleti alkalmon. Ezek a művek istentiszteleti használatra íródtak, ezért koncerttermekben maga a mű sem nyílik meg annyira, nem csak a befogadók.

– Ez lehet az oka annak, hogy a Lutherániából sem alakított koncertező zenekart, hanem a kórus – ahogy ön fogalmazott – szolgálattevők közössége, akik Isten igéjét hirdetik?

– Mi ezt tartjuk fontosnak, ez tartja össze az együttest. Sohasem kell például fegyelmeznem, mint más kórusokban. Számunkra egy a fontos: hogy megszólaltassuk Bach műveit a lehető legtökéletesebben, és azokon keresztül a Teremtőre mutassunk.

– Bár tudatosan nem gyönyörködtetni akarnak, mégis azt teszik.

– Igen, de itt is Bachot tartjuk példaképnek, aki nem arra törekedett, hogy szépet írjon, hanem hogy tökéleteset. A mester a szépséget úgy tekinti, mint a tökéletesség vonzerejét, és a Teremtő volt számára a példa. Olyat akart létrehozni a saját mesterségében, mint amilyet a Teremtő létrehozott a teremtés által. De miután Bach tökéleteset alkotott, ezért szép is. Így van a sorrend, és nem fordítva, ahogy mi, emberek gondoljuk. Ezért mondja Pilinszky János, hogy a modern ember elvesztette az autentikus szépséget, mert csak a részismeretekre koncentrál, és nem látja az egészet. Az emberiség egész története során azért tanult zenét, mert a zenéből megtudható, hogy nem vagyok felesleges, bárki is vagyok, mert hozzátartozom a teremtés tökéletességéhez, és ha én elveszek, akkor az egész megrendül, és hiányt szenved. Ha a h-moll miséből kihagyjuk a H hangot – mondhatnánk: csak egy hang –, összeomlik az egész. Így van szerintem a teremtésben is.

– Volt az életében olyan pillanat, amikor egy mű igazán fontossá vált, mondhatni megszólalt a fejében?

– Mindig szól bennem valamilyen zene. Ez lehet a Kunst der Fuge vagy a Musikalisches Opfer vagy a Wohltemperiertes Klavier vagy akár olyan zene, amelyet még senki sem írt meg. Ha lemezt hallgatok, akkor már az előadó is megjelenik, és akkor már kritikus vagyok. Növendékeimet is arra tanítom, hogy a műre figyeljenek, ne az elő- adásra, mert a mű a fontosabb.

– Csak Bachot hallgat otthon és az autóban?

– Nem, az külön szertartás. Egyik születésnapomra kaptam egy Máté-passió fakszimile kiadást a Lutherániától – egy évig nem mertem kinyitni. Mindennap nézegettem, de egy ideig hozzányúlni sem mertem.

– Ha nem Bach, akkor mi szól állandóan?

– Mindenféle komolyzene, hogy a teljes repertoárra rálátásom legyen. Más kórusoknál mindig az volt a célom, hogy annak az együttesnek egyéni arculatot adjak, és azon belül is kiemelkedőt.

– A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára készülünk, és idén lesz harminc éve, hogy a Lutheránia karnagya. Mivel készülnek a jubileumi évre?

– Ez is az Úristen ajándéka: idén a h-moll misét adjuk elő tizenegy alkalommal Brassótól Szabadkáig. A h-moll mise az emberi szellem legnagyobb alkotása szerintem, így annál nagyobb öröm nincs a világon, mint ezzel foglalkozni a próbákon és az előadásokon egy éven át. Virágvasárnapon, nagyszombaton a passió csendül fel természetesen, és egész évben folyamatosan hallhatók vasárnaponként a kantátazenés istentiszteletek, karácsonykor az oratórium. És a Budapesti Vonósokkal természetesen folytatódik a Bach közelében című, nagy sikerű sorozatunk a Budapest Music Centerben.

– 2008-ban lett egyetemi tanár Pécsett. Mindig is akart tanítani?

– A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán a Zenei Elmélet és Kórus Tanszék vezetője voltam, amikor Colin Foster, a dékán azt mondta, hogy szeretné, ha egyetemi tanár lennék, mert ilyen muzsikussal még nem találkozott, akit mindenki szeret. Ezen meglepődtem, hiszen úgy gondoltam, aki egyetemen tanít , automatikusan egyetemi tanár, pedig nem, hiszen előbb adjunktus, majd docens lesz az ember, és csak utána egyetemi tanár. Most a Zeneakadémián is kimondottan nagy kutatást végzek, hogy olyan műveket vigyek a diákjaimnak, amelyeket nemhogy ők, de a tanárkollégák sem ismernek. Mondom is mindig a tanítványaimnak: „Elvárom tőletek, hogy azt a tudást, amellyel mi rendelkezünk, meghaladjátok.”

– Kamp Salamont valóban mindenki szereti, és a kórustagok is tisztelettel beszélnek a munkájáról, a hitéről. Honnan ez a derű és hit?

– Az biztos, hogy soha egy kétkedő gondolatom nem volt. Bennem sohasem volt kérdés, hogy minden feltétel nélkül az Úrra bízom magam. Most is azért imádkozom, hogy legyen erőm és bátorságom „kilépni a csónakból”, mint Péter, ha azt kéri tőlem az Úr. Egész életemben így éltem, mindig kiléptem, másként döntöttem, mint ahogy elvárható lett volna. Ezt is a tizenkettes kantá- tából tanultam, melynek úgy szól a szövege: „Wir müssen durch viel Trübsal in Gottes Reich hineingehen”, azaz „sok szomorúságon keresztül juttok be a mennyek országába”. A kantátában az egész recitativo mollban van, de a hegedű játszik egy skálát felette, ami fel sem tűnik az embernek, és az végig dúrban szól. A kettő együtt hangzik. Vagyis az ember azt látja, hogy sok a szomorúság, de már tudni, hogy távolabbról nézve ez szolgálja egyedül az üdvösségét.

– Kinek köszönte meg a díjat?

– Az Úristennek. Az autóban hazafelé menet ez az első hang, amely meg szokott szólalni bennem, minden Lutheránia-előadás után is. A díjjal kapcsolatban pedig tényleg úgy gondolom, hogy az a magyar művelődés tisztelgése a reformáció egyetemes értékei előtt és a mi Deák téri munkánk, fáradozásunk előtt. A díj ennek elismerése, támogatása, segítése, hiszen itt több mint száz éve folyik a munka. Nem úgy tekintem, hogy ez az én érdemem kizárólag, hanem hálát adok, és boldog vagyok, hogy ebben a munkában részt vehetek. Zalánfy Aladár professzor úr és Weltler Jenő bácsi ezt a munkát évtizedeken át hűségesen végezte, de tudtam, hogy ezt az örökséget csak úgy tudjuk életben tartani, ha ezt meghaladjuk, azért hoztuk létre Zászkaliczky Tamással és Dobozy Borbálával a Magyar Bach Társaságot, majd a Bach-hetet és a kantátazenés istentiszteleteket.

– Hogyan ünnepeltek a Lutherániával?

– Rendeltek egy szép tortát a kórustagok, melyre stílusosan a h-moll mise kottájának utolsó oldala volt rányomtatva, végén a Soli Deo Gloriával, ahogy azt a mester befejezte. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2017. április 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.