Az Úr nevével köszöntöm az Olvasót! Kedves Munkatársaim! A gyülekezetekben most adnak számot az elmúlt esztendőről. Megpróbáltatásokkal teljes év múlt el felettünk, és ezért a számadás bizonnyal sok terhes gondot mutat. Nemcsak anyagi, hanem lelki gondot is. Hiszen az anyagi pusztulás mellett a legtöbb gyülekezetből sok egyháztagot szanaszét hányt a fergeteges idő, a megmaradtak hitét pedig erősen kikezdték az értelem számára megfoghatatlan sorsfordulatok.

Nekünk, az egyház elhívott felelős munkatársainak vigyáznunk kell, hogy terheink a tétlenségig meg ne bénítsanak. Nekünk szól a Biblia intelme: „A reménységben örvendezők, a háborúságban tűrők, a könyörgésben állhatatosak legyetek.”

Meg kell óvnunk magunkat attól is, hogy a szenvedélyektől hajszolt világ magával ragadjon. Ideig-óráig való népszerűség érdekében mi sem volna könnyebb, mint az elsodródott világgal együtt tartanunk. De az a mi hivatásunk, hogy azokban, amik a földre tartoznak, józan mérsékletet munkáljunk, mert egyedül így van áldás szolgálatunkon. A lelki dolgok iránt közömbössé vált világban viszont a gyújtó munkát teszi kötelességünkké Isten Szentlelke.

Azzal a bizalmas kéréssel fordulok minden munkatársamhoz, hogy az egyház hivatásának döntő jelentőségéhez mérten vegyük fel mindannyian szolgálatunk jármát. Törekedjünk arra, hogy a gyülekezetekben minden ránk bízott testvérünknek szolgáljunk hűséggel, Isten tiszta igéjével és a Megváltónk által rendelt szentségekkel. Prédikáljuk Isten akaratát, és mutassunk erre példát életfolytatásunkkal. Törekedjünk minden Isten által rendelkezésünkre bocsátott eszközzel a gyülekezeti élet felvirágoztatására és a kényszerű körülmények miatt az elmúlt években annyira fogyatékosan végzett iskolai oktatás kiegészítésére.

Igyekezzünk gyülekezeteink életét annyira elmélyíteni, hogy bennük az evangélium ereje valósággá váljék, és ne kelljen rettegve kérdeznünk, mi lesz velünk holnap. A múltból örököltük jogunkat a kötelező egyházi adóztatásra. Amíg ez a jogunk megvan, éljünk vele. De emellett minden törekvésünknek arra kell irányulnia, hogy a gyülekezetekben – szükség esetén – híveink mint önkéntes adakozók is mind mellettünk álljanak. Ezt azonban csak akkor érhetjük el, ha meg tudjuk szerettetni mindannyiukkal az egyházat, és benne felismerhetjük a nélkülözhetetlen lelki otthont.

Tudom, hogy szegénységgel küzdő gyülekezeteink legtöbbje ma nem tud megfelelően gondoskodni tisztségviselői ellátásáról. Nem szeretném azonban ezért egyetlen egyházi alkalmazottunk ajkáról sem hallani azt a szót, hogy munkáját annyira csökkenti, amennyit a fizetése ér. Megpróbált hazánk életében a legaggasztóbb tünetek közé ugyanis az tartozik, hogy népünk munkaerkölcse olyannyira aláhanyatlott. Mi tartozunk a példát megadni, hogy a szolgálatban híven kell megállni még akkor is, ha Isten parancsa lemondást követel tőlünk, vagy akarata szenvedést bocsát ránk. Nekünk nem szabad elfelednünk, hogy amennyiben részünk van Krisztus szenvedéseiben, boldogok vagyunk, mert az Ő dicsőségének megjelenésekor vigadozva örülünk majd!

Budapest, 1946. január 15.