Tegnap valaki megkérdezte tőlem, hogy jönnek-e a mai ünnepségre Németországból vendégek. Sajnos nem, volt a válaszom. Nem jönnek, hiszen az 1946-ban kitelepítettek már vagy nagyon idősek, vagy meghaltak. Nem jönnek…

Aztán tovább fűztem magamban a kérdést... Jönnek-e az ágfalviak? Fontos –e nekik, hogy együtt legyünk ezen az évfordulón? És még kérdések egész sora kavargott és kavarog bennem. Mondjuk arról, hogy az új ágfalviak tudják-e, hogy miért nemzetiségi a helyi iskola és óvoda, tudják-e, hogy miért vannak német sírfeliratok a temetőben, vagy miért vannak még mindig német istentiszteletek Ágfalván?

Ha ezekre a kérdésekre a válasz az, hogy nem, nem, nem tudják, nem, nem jönnek, akkor azt hiszem még inkább meg kell mutatnunk értékeinket, gyökereinket, tudásunkat, hagyományainat. Ez a mi felelősségünk. Ahogyan az is, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni 1946 és a kitelepített ágfalviak emlékét. Kötelességünk az emlékezés, kötelességünk az emlékek ápolása, kötelességünk értékek átadása. Nem kis feladat ez, de nem lehetetlen. Hiszen sokan beszélik a német nyelvet Ágfalván, van önkormányzatunk, van nemzetiségi iskolánk, óvodánk, énekkarunk, tánccsoportunk és gyülekezetünk. És rengeteg feladatunk…

A Jóisten segítsen meg bennünket, hogy még sokáig virágozzon a német kultúra és hangozzék a német szó Ágfalván!