„A halál fájdalmas elszakadás, a gyász drámai erejű veszteség. A halált azonban ne mint végzetet közelítsük meg, hanem – ősi igazságként – úgy, hogy »minden végben kezdet rejtezik«. Így máris nyitottabbakká válhatunk a folytatás lehetőségére, és ez megkönnyíti a gyászban átélt veszteség élményét is” – mondja Ribár János. A lelkész az élő Úr Jézus követségében járva az üdvösség ajándékba kapható üzenetével jár a gyászolók között.

Körbeölelő közelség

A kórházak steril világába száműztük a halált, s félünk szembenézni az élet végével. A lelkész-tanatológus azonban így bátorít: „A haldoklótól elválasztó érzést fel kell dolgozni, le kell győzni, ám ehhez valóban komoly lelkierőre van szükség. Erre külön fel kell készülni, szellemileg is, fizikailag is. A haldokló közelében mindig arra kellene gondolni, hogy neki milyen nagy szüksége lenne a szeretetteljes, körbeölelő közelségre. Mert ebben a folyamatban a haldokló egyik legnagyobb terhe a magány, a kiszolgáltatottság, rettenetes félelem az ismeretlentől. Tudva azonban azt, hogy él az Úr, hozzátartozóként áldást kérek a segítségemre, tőle kérem a szeretetet is, mert az én emberi erőm kevés.”

A haldoklásnak is megvannak a maga fázisai, stációi, és óriási jelentősége van hozzátartozóként a jelenlétünknek. „Nemcsak a halál kezelésének a kultúrája hiányzik, ma már szinte semminek sincs kultúrája. A halál gondolatát pedig különösen is betegesen kezeljük: cinikusak vagyunk vagy neurotikusak. Szomorú, de kereszténységünk radikális elerőtlenedése okozza ezt a sántaságot” – véli Ribár János.

Későbbi életünkre is kihat, hogy ott voltunk-e egy-egy szerettünk mellett a végső időkben. Nem kell „nagy tetteket” véghez vinnünk: „Segítőkész figyelemmel, finom hozzáéréssel, intelligens tapintattal legyünk jelen. Szabad megfogni a kezét, megsimítani a homlokát. Nem a beszéd, a szövegelés a fontos, hanem a légkörteremtés. Ehhez kell a testtartásunk, arcunk, hogy leolvasható legyen rólunk, mi komolyan vele vagyunk. Ehhez már nem a hétköznapok kliséi kellenek, hanem a szép és szent dolgok megjelenítése – halk ima, ének –, de mindent csak mértékkel. Hívő szellemiséget sugárzó jelenlétünk a döntő, a haldoklónak is, de a hozzátartozóknak is.” 

Jézusra mi is számíthatunk 

Ribár János rámutat: „Nagyon fontos a halálos beteg komolyan vétele. Sértő az olyan fordulat, hogy »fogsz te még táncolni«. A beteg ebből tudja, hogy nem vesszük komolyan, csak védekezünk vele, illetve a halállal szemben. Se a beteget, se magunkat nem szabad áltatni, mert az sértő és megalázó!”

Az elengedés kulcsa pedig, hogy legyen erőnk és bátorságunk felvállalni a fájdalmainkat. „Ha Jézus nem szégyellte a könnyeit, akkor nekünk sem kell” – hívja fel a figyelmet Ribár János. A sírásra fakadt Jézustól sokat tanulhatunk: „Elsősorban azt, hogy Jézus, Isten Fia ennyire emberi is volt. Másodsorban azt, hogy mennyire együttérzett a gyászolókkal, és két gyászoló, sőt majdnem vádaskodó nőt is megtisztelt megrendítő kinyilatkoztatásával. Harmadsorban, hogy Jézus az övéit nem hagyja a sírban, a halálban. Negyedszer pedig, hogy számíthatunk rá mi is. Azért íratott meg mindez” – sorolja Ribár János.

Ugyanakkor a veszteséget – tehát azt, ami a gyászolót éri, ami számára fajdalmas – a hívő ember sem éli meg másként, mint a hitetlen, a veszteség azonos. A gyászmunka folyamatának különböző fázisai vannak – szögezi le a lelkész. Yorick Spiegel német kutató négy fázist különböztet meg: sokk, kontrollvesztés, regresszió, adaptáció. „Gyászmunkát mindenkinek végeznie kell, mert a veszteség a személyes létezés jelentős megváltozásával jár. Mindent újra kell építeni. De ha él bennünk az örök élet reménye, akkor a gyász feldolgozása kön ­ nyebb lesz – ezért könnyebb a hívő embernek. Számos olyan orvosi kutatásról olvastam, amely azt bizonyítja, hogy még a műtét utáni seb is gyorsabban gyógyul, ha valakinek bizalom, hit lakik a lelkében” – teszi hozzá a tanatológus.

Isten segítségét kérni

Börönte Márta lelkészként az általa írt könyvvel is segíti a haldoklók kísérését, a gyászolók gondozását. „Tapasztalom, hogy a rohanó világban a veszteség megélése kapcsán találkozik először az ember a Teremtőjével, sokéves Isten-hiány után, és felsóhajt: »Istenem, segíts!« – mondja. – A hívő ember pedig a gyász folyamatából megerősödve, elmélyültebb hittel kerül ki fohászával: »Mennyei Atyám! Fájdalmamban teljesen rád bízom magam, mert mindig megsegítesz, és érzem szereteted.«”

A kulcsot az érzés megfogalmazásában látja a lelkésznő: „A gyászban kulcsszerepet játszik az érzés kimondása. Itt kezdődik a probléma: nem tanították meg kimondani az érzéseinket. Hiszem, hogy mindenkinek van egy kincsesládája, tele érzésekkel. Nyissuk ki… Az érzésekkel kapcsolódhat az ember önmagához, Istenhez, a másik szívéhez. Isten kegyelméből a zsoltárok igéi gyógyíthatják sebeinket: »Bár reggel, délben, este gondban vagyok és sóhajtozom, ő meghallja hangomat.« [Zsolt 55,18] »Nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül. Az Úr meghallgatott, tágas térre vitt engem.« [Zsolt 118,5]”

Kérésemre a lelkésznő a lelkigondozói eseteiből is említ egy példát: „Egy fiatal nő beszélt a kettétört életéről. Szíve alatt hordta gyermekét, amikor párja a külföldi utazásán gyilkosság áldozata lett. Beszélgetés közben az egyik pillanatban dühös, vigasztalhatatlan volt, fájdalommal teli a szíve. A másikban édes emlékezéssel gondolt a párjával tett erdei sétákra, amikor boldogok voltak. Nagyon nehéz ilyenkor a csapongó érzéseinkkel, a hirtelenség erejével megküzdeni. Beszélgetéseinkben megerősödtem abban, hogy a gyászolót segíti a kedves emlékek felidézése; enyhíti a bénító üresség érzését. Ezek elvehetetlenek tőlünk, segítenek előbbre lépni.”

A lelkésznő dr. Sarungi Emőke pszichiátertől – a Gyógyulás a Gyászból Magyar Központ létrehozójától – több technikát is tanult a gyász feldolgozásának elősegítésére: „A gyászban a tehetetlenség időnként elviselhetetlen. Az ember szeretne cselekedni. Készíthetünk például veszteségdiagramot. A módszer alapját John W. James és Russel Friedman Gyógyulás a gyászból című könyvében olvastam. A szerzőpáros harminc évvel ezelőtt gyászfeldolgozási központokat hozott létre világszerte; elvégeztem a képzésüket néhány évvel ezelőtt Budapesten. John a kisfiát vesztette el, Russel a válását nem tudta feldolgozni. Azt vallják: minden ember, minden gyász egyedi. Jó szívvel ajánlom az említett diagramot. Egy fehér lapon vonalzóval húzzunk egy egyenest párhuzamosan a lap hosszabb élével, aztán felosztjuk tizenkét hónapra. Isten előtti csendben bejelöljük rajta az elmúlt egyházi esztendő veszteséggel teli napjait. A megjelölt pontokból merőlegesen lefelé nyilat húzunk. A nyíl hossza megmutathatja, hogy mennyire érintett meg a történés. Utána felírjuk a lapra az érzéseinket, és imádságos szívvel Gondviselőnk kezébe helyezzük.”

A lelkésznő végül felteszi a kérdést: „Az magától értetődő, hogy az autóvezetéshez jogosítványt szerzünk – ellenben a gyász folyamatához hol és mit tanultunk, tanulunk?” Egyszerű és kipróbált módszere másnak is segítségül szolgálhat: „Számomra sokat segített a sok költözésben megélt veszteségek feldolgozásában az élő párbeszéd Istennel. Minden reggel olvasom az evangélikus bibliaolvasó Útmutató mellett a Csendes percek című áhítatoskönyvet is.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 43–44. számában jelent meg 2019. november 3-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.