Első feljegyzésem az volt: milyen kár, hogy a román himnusz alatt nagyon sokan fütyülnek. Persze az előzetes felhívásoknak is köszönhetően talán nem annyian, mint korábban. Az sem vigasztalt, hogy megtudtam: a román “szurkolók” pedig tüntetően hátat fordítottak, amikor a magyar himnusz szólt. Valljuk meg, maga a meccs meglehetősen unalmas volt. Sajnos, sokkal izgalmasabbnak bizonyult a “harmadik félidő”, amikor is a rendőrök és a futballhuligánok mérték össze erejüket. Ennek a nagyon is aggasztó összecsapásnak 25 – 13 lett az az eredménye: ugyanis ennyi rendőrt, illetve ultrát vittek kórházba. Igazán félni akkor kezdtem, amikor híre ment, hogy a randalírozók a Keleti pályaudvarra tartanak, hogy az ott táborozó menekülteken álljanak bosszút. Ebbe még a rendőröket is be karták vonni, amikor így kiabáltak nekik: “A migránsokat üssétek!” Hála Istennek a rendőrök példásan helytálltak, és nem engedték a fanatikus álmagyarokat a pályaudvar közelébe. Mert a képernyőn keresztül is döbbenetes volt nézni, ahogy a menekültek gyermekeiket és asszonyaikat a biztonságosabbnak vélt aluljróban helyezték el, maguk pedig egymásba kapaszkodva álltak sorfalat odafönt.

Ezen a ponton a szerkesztő bocsánatát kell kérnem, és nem maradok a meccsnél, legfeljebb csak cikkem vége felé térek vissza a futballhoz. Általában a megrendítő hétvégéről kell írnom, amikor menekültek ezrei indultak el gyalog Ausztria felé, és végül is a a magyar kormány által biztosított buszokon jutottak át a határon.

Azt a menetet soha nem fogom feledni. Tudván tudom, hogy akadályozták a forgalmat, vétettek számos közlekedési és egyéb szabály ellen. Azzal is egyetértek, hogy mindenkinek jobb volna, ha a déli határon hazánkba érkezők fegyelmezetten a menekülttábotrokba mennének, és ott várnák meg, amíg legálisan továbbengedik őket. Abban a menetben azonban a végső elkeseredettséget éreztem. A kitartó vonulásban a “már minden mindegy” elszánását, amit a maguk mögött hagyott háborús szenvedések és üldözetés, kiszolgáltatottság munkált bennük. És, valljuk be, az a gyakori szívtelenség, amit amit országunkban némelyektől megtapasztaltak.

Mert kimondom: a magyar trikolórt gyalázta meg, aki – fényképfelvétel tanusítja – a meccsre igyekezve obszcén kézmozdulatta mutat a a menekültek menete felé, miközben másik kezében ott a nemzeti zászló. Mások állítólag az “Auschwitz, Auschwitz” szavakat kiabálták a menetet látva. Egy pártpolitikus úgy vélte, nyelvi leleménnyel él, amikor “Közel-Keleti pályaudvarról” beszélt.

Döbbenetes volt az a videó is, amely szerint egy porschés férfi életveszélyesen megfenyeget két nőt, amert azok az autópályán menetelő tömegből felvettek autójukba egy kimerült szír családot.

Nem tudom feledni azt a menetet. A 60-as évek Amerikájában Martin Luther King vonult így tömegek élén a nagyvárosok utcáin. Vagy az apartheid dél-afrikai ellenzői énekeltek így: “We are marching in the light of God”, vagyis Isten világosságában menetelünk. Vagy hogy némelyeknél még inkább parazsat gyűjtsek a fejemre: az autópályán vonuló menet látványa engem a vándorló, új hazát kereső – ha úgy tetszik, “migráns” – zsidók vándorlására is emlékeztetett. Ezt az érzésemet mintegy előkészítette Sylvia Bukowski református lelkész imádsága, amelyet Gáncs Péter elnök-püspök áhítata végén mondtunk együtt a segíteni kívánó evangélikus testvérek munkaülésén a minap: “Irgalom Istene, aki népedet átvezetted a pusztán, s a kivonuláskor pásztoroltad őket, Hozzád kiáltunk milliónyi menekültért, akik a bizonytalanságba indultak, és szegénység, üldözés, erőszak a kísérőjük. Te légy a vezetőjük és oltalmazójuk, Urunk!”

A menetben volt féllábú ember, aki mankója segítségével tartotta a többiekkel a lépést, nagyon sokan pedig gyermeküket vitték ölükben vagy nyakukban. Volt, aki kicsi fiát áruházi bevásárló kocsiban tolta. De olyat is láttam, hogy valaki egy idős férfit cipelt a vállán, vagy egy beteg asszonyt tartott a karjában.

Hiszem, hogy most is érvényes: Jézus megszánja a sokaságot, mert olyanok, mint a juhok, pásztor nélkül!

Van-e bennünk szánalom? Elő merjük-e venni jóérzésünket? Meg tudjuk-e fogalmazni az irgalom szavát akkor is, amikor mások szerint folyamatosan erőt kell demonstrálnunk?

Hagyjuk a politikát a politikusokra, és egyházként azt kérdezzük meg magunktól: képesek vagyunk-e emberi hangon megszólalni, és főképpen hitelesen cselekedni? Amikor immár osztrák területen a halálfurgonban rábukkantak a 71 megfulladt ember – köztük asszonyok és gyermekek – holttestére, akkor Michael Bünker osztrák evangélikus püspök azt szorgalmazta, hogy azonosításuk után az áldozatok méltó temetésben részesüljenek, saját vallásuk szertartása szerint. Nálunk a bicskei vasútállomás mellett összesett és meghalt egy középkorú szír férfi. Tudunk róla bármit is? Próbált valaki utána járni, ki volt ő, és mi lett a családjával?

Miközben a hivatalos szóhasználat következetesen az elidegenítően hangzó migránsokről, nem pedig menekültekről beszél, próbáljuk azért tudatosítani, hogy ezek az emberek a maguk háborús és megfélemlített tapasztalataival mennyire traumatizálódtak? Belegondolunk abba, miként élik meg, ha őket nálunk folyamatosan bűnbaknak kiáltják ki? Átérezzük, mit jelent az, hogy egy asszony menekülés közben hozta világra gyermekét, és öt nappal a szülés után a pályaudvaron tölti az éjszakát a család? Ha majd karácsonykor szívfacsaró pérdikációkat mondunk és hallgatunk a szent családról, akkor gondoljunk rájuk...

Valami mégis megváltozott. Egyre többen merik és képesek kifejezni a szolidaritás érzését a menekültekkel. Mintha kevesebbekben lenne ellenérzés és fenntartás, és immár egyre többen keresnék a segítés módját.

E szomorú és kétségbeesett írásban szeretnék reményemnek, sőt örömömnek is hangot adni. A fájdalmas élmények mellett a leleményes szeretet számtalan példáját is megismerhetjük ezekben a próbás hetekben. Sok evangélikus is megosztotta másokkal a tapasztalatait, praktikus tanácsok keringtek az interneten. A spontán segítés mellett egyházunk diakóniai szolgálata nagyon tudatosan és eltökélten szervezi a munkát, nem is beszélve az immár évtizedes tapasztalatokkal rendelkező Ökumenikus Segélyszervezetről. Középiskolások érdeklődnek, mit tudnak segíteni, egyetemisták jelentkeznek tolmácsnak, gyülekezetekben folyik az adománygyűjtés. Számos külföldi partnerünk kérdezi, mit segíthet.

Mindenki tehet valamit annak érdekében, hogy a menekültek szenvedéseit országunkban is minél többen meglássák, és a tömegben talán rémísztőnek tűnő és félelmetesnek vélt emberek végre arcot kapjanak. Hogy személyes történetük ismertté legyen. Főképpen pedig hogy az ő emberi méltóságuk helyreálljon. Ebben még a futball is szerepet játszhat. És itt kanyarodom vissza a futballhoz. Egy egészen friss képen Ausztria válogatott játékosai az Ernst Happel Stadionban hatalmas molinót tartanak maguk előtt, rajta ezek a szavak: “Respect Refugees”, vagyis Tisztelet a menekülteknek.

Tapasztalom, hogy mind több magyar emberben is megmozdult valami. Talán képesek vagyunk a tisztábbik arcunkat mutatni. Ahogy József Attila írja: „Igazi lelketek melyet elzártatok / Hogy be ne szennyeződjék a robotban / Vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra” (Tanítások).

Tudom, nagyon sokat lehetne beszélni schengeni határról és kvótákról, regisztrációról, hot spotról és hasonlókról. Ezek valóban komoly dolgok. Mindenkinek megvan a maga feladata. De akárhol állunk, a legfontosabbról, az irgalom gyakorlásáról, ne feledkezzünk meg.