Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.” (Lk 24, 13-15)

Az a néhány igevers, melyet fentebb olvashatunk, az emmausi tanítványok történetének nyitánya a Szentírásban. Valószínűleg ez a keresztény egyházak templomaiban leggyakrabban felolvasott bibliai igeszakasz Húsvét idején.

A négy evangélista közül Lukács az egyetlen, aki a húsvéti események után ezt a két megtört, csalódott embert is bemutatja az olvasóinak. Ők azok, akik a nagypénteki tragédia láttán reményvesztetten mentek, hovatovább menekültek Jeruzsálemből Emmausba. Nem volt ott többé maradásuk, mert akiben hittek, akitől életük, népük és a világ problémainak megoldását várták, keresztre feszítették mint egy köztörvényes bűnözőt, a tanítványainak pedig nyoma veszett. Rövidnek tűnő útjuk során igyekeznek ők maguk is feltűnés nélkül haladni, szívükben a gyász fájdalmával, fejükben megannyi kérdéssel és értetlenséggel.

Ismerősek lehetnek mindannyiunk számára ennek a két tanítványnak az érzései. Mert életünk útján sokszor nekünk is komoly kérdésekkel kell megküzdenünk. Gyakran nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, ezért próbáljuk megkeresni a lehetőséget saját életünk és szeretteink problémáinak megoldására, s közben végre rátalálni önmagunkra és a helyes irányra. Bennünket is foglalkoztat, mi lesz velünk, a népünkkel és a világgal. Mi is átéltünk már megannyi csalódást és kudarcot, amikor összeomlani látszik körülöttünk minden, pedig csak egy hajszálon múlott a siker. Mi is sokszor felálltunk már, kimásztunk a gödörből és mindannyiszor megfogadtuk, hogy nem kerülünk oda vissza. Ha átéltük már mindezeket, akkor mi magunk is Emmaus felé poroszkálunk.

Ámde a két emmausi tanítvány nem volt egyedül az úton! Melléjük szegődött útitársul egy titokzatos idegen, aki látszólag mit sem tudott a jeruzsálemi eseményekről, s az elbeszélés tanúsága szerint miután meghallgatja a tanítványok panaszáradatát, az ószövetségi próféták szavaiból kiindulva magyarázta el nekik a megígért Megváltó szolgálatának valódi lényegét. Végül pedig, az est fénypontjaként az asztalközösségben, a kenyér megtörésével fedte föl előttük valódi kilétét.  Hiszen ez az idegen egész időn át nem volt más, mint maga Jézus! Ő nem egy bukott messiásjelölt és nem is egy igazságtalanul elítélt mártír!

Ő nem más, mint a feltámadott Úr!

Francois Villon, a kicsapongó életű francia, ki korának egyik legnépszerűbb költője volt, a Nagy Testamentum című versgyűjteményének bevezetőjében önmagát az emmausi tanítványokhoz hasonlítja. Olyanokhoz, akik elkeseredtek Krisztus elvesztése miatt, de keresik a hozzá vezető utat.

Mi, mai tanítványok talán tudva, talán tudatlanul, de ugyanúgy bejárjuk az emmausi utat. S útközben mi is ugyanazzal a feltámadott Jézussal találkozhatunk, aki már régóta, ismeretlenül is útitársunkká szegődött. Csatlakozik hozzánk, meghallgatja panaszainkat, engedi, hogy kiöntsük mindazt, ami addig felhalmozódott bennünk és letegyük végre ezeket a terheket.

Reménység szerint ennek az évnek a Húsvétján mi magunk is fel fogjuk ismerni őt, hiszen ő ma is ugyanúgy fedi fel előttünk önmagát, mint tette azt egykor az emmausiaknak: Az igék magyarázata ma is hallhatjuk az istentiszteleteken vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre. Hát nem hevült a szívünk, mikor úgy éreztük egy-egy igehirdetés hallgatásakor, hogy abban rólunk van szó? Vagy nem döbbentünk meg azon, mikor egy bibliai igevers rávilágított esetleg hozzásegített az én saját élethelyzetem megoldásához?

És ha esetleg az év folyamán más alkalommal nem is éltünk az oltári szentséggel, ilyenkor a nagyünnepen is ott vár bennünket a terített asztalon a kenyér és a bor. Hiszen ez két úrvacsorai jegy nem más, mint Krisztus valóságos teste és vére, melyek vétele megnyitja a mi szemünket és teljessé teszi a velünk lévő Jézussal való közösséget, felismerve azt, hogy valóban Ő a feltámadott Úr!

Ezekkel az ünnepi gondolatokkal szeretnék magam, családom és az általam képviselt gyülekezet tagjainak nevében Istentől áldott, szeretetteljes Húsvétot kívánni minden debreceni Testvéremnek!

Erős vár a mi Istenünk!

Asztalos Richárd
evangélikus igazgató lelkész