Szamáron érkezett,

mint számtalan király,

mosolygós néptömeg a lábainál

„ma" még csodálják, felmagasztalják,

de lassú léptű éjen

a fájdalom

Jézusra talál...

Vércseppek,

csók,

kard,

majd a gyötrelem,

vigyorgó tömegben megdöbbent emberek,

az egyik csúfol, a másik megremeg...

Kendőbe burkolva gyönggyé vált „vízcseppek”,

arcokra festett feslett fellegek...

Aztán ott a tánc, mit jár a kerge szél,

– senki nem vállaja fel „dicső” nagy tettét –

a ronggyá vált tömeg tépné szerte-szét...

Tegnap hozsanna

ma már: feszítsd meg! – az igazak könnye

hiába pereg...

De Ő megbocsájt, mert arra született,

hogy lemossa minden

gyalázatos tetted...

Még egy sóhaj,

még egy halk fohász,

aztán sötétbe borul a világ...

...S ha harmadnapra felnyitod szemed...

meglátod te is – csak vedd végre észre!

Rózsafa illata,

ringató zene,

símogató napfény,

csókkal kedvesed...

Mind Tőle kapjuk,

ő adja ma is...

Üres templomok, (a szívünk tán hamis)

maradj magadban, keresd ott lakik!

S ha véget ér e világ-rettenet,

imádban hordozd, emeld fel fejed...

De addig légy ember, – itt vannak harcaink –

s akkor véget érnek majd a kínjaink!